- Yaaa~ Te vagy a
hunyó! –kiáltotta rám.
Talán az utolsó emlék, amit magammal vihettem. Költöztünk. Nem akartam, de anyám felkapott lett a divatvilágban. Muszáj volt elköltöznünk. Könnyes szemekkel integettem a kocsiból a kis Jiyongnak, aki az úton visított utánam. Az anyukája úgy futott utána, hogy elkapja őt. Kiszaggatták a szívemet akkor, és távolra dobták. Végig sírtam az utat Párizsig, s nem szóltam anyámhoz. Csak vele mentem, apát ott hagytuk kint.
De ennek már 16 éve.
19 éves vagyok, Franciaország egyik neves egyetemére jártam, mellette pedig koreaiul tanultam. Anyám, a Chanel cég egyik híres divattervezője, most lesz egy fashion week majd, amire sokan szoktak jönni. Az új kollekcióját mutatja be majd, nekem, pedig mint modell be kell állnom. Mellette persze balettoztam, és titokban társas táncoltam. Anyám utálta, sőt gyűlölte a társas táncot, nem akarta, hogy járjak.
- Nos, ______ melyiket veszed fel? Szerintem ez a barack ruha tökéletes lenne. - ültünk épp a próbaterembe.
- Rühellem a barackszínt. - néztem magam elé.
A nyakamban lévő nyaklánccal foglalkoztam, amit még Jiyongtól kaptam, mielőtt eljöttem volna Koreából.
- H mondhatsz ilyet?! –lökött meg.
- Szólásszabadság van nem? Kinyilváníthatom a véleményem! Utálom, csúnya! - mondtam a szemébe nézve, mire lekevert egy pofont.
Világosbarnás hajam az arcomba omlott, s komor tekintettel bámultam a kezeimre. A hajamat, anyám miatt kellett átfestenem, mert utálta a sötétbarnát.
- Ezt veszed fel, nincs apelláta. - lökte oda a ruhát.
Egy héten, kb 3x próbáltuk el a bevonulást, és minden mást. A modell lányok, akiken csak a csont és a bőr látszott, sokat hibáztak, rajtam volt némi hús is, amit még mentegetek anyám elől, hogy ne fogyasszon le. Felpróbáltam a ruhát, és nem jött fel a cipzár.
- Már megint gyors kajákat eszel? - csapott a hátamra.
- Nem ettem gyors kaját! –próbáltam hazudni, de tudta jól, hogy imádtam azokat.
- Még hogy nem ettél. Hájasan akarsz megjelenni a bemutatón? Köszönöm szépen! - ilyenkor jött mindig a szokásos hisztije, amikor is nekem azt kellett mondanom, h le fogok fogyni.
Ekkor voltam 45 kiló, és inkább lettem volna még 4 kilóval több, de nem. Lejjebb kellett adnom.
- Ma nem eszek semmit már. - vettem le a ruhát és akkor pillantotta meg a tetoválásom az oldalamon.
- Ezt nem hiszem el! ______ mi ütött beléd? Elment a józan eszed? Mikor csináltattad? - emelte fel a karom.
- Tudtommal 19 vagyok, megtehetem. - egy következő, ám nagyobb pofon csattant az arcomon.
Az egész helyiségben megfagyott a vér, és csak ránk nézett.
- ADDIG AMÍG NÁLAM ÉLSZ, AZ ÉN PÉNZEMET SZÓROD EL, AZT CSINÁLOD, AMIT MONDOK! - kiáltott rám.
Nem bírtam tovább. Felöltöztem a saját ruhámba, amit szintén nem bírt elviselni rajtam, majd elrohantam. Párizs utcáit szeltem, s a kedvenc helyemre futottam be, ami egy csendes, utca volt. Könnyeim záporoztak a szememből, s leültem az egyik padra, ami ki volt oda téve.
- Madame, jól van? - ült mellém le a szembe lévő pékségből a bácsi.
- Oui, s'il vous plaît, nincs semmi baj. - ejtettem meg egy mosolyt.
A kezembe nyomott egy bagette-t, majd felállt, és visszament a boltjába. Elkezdtem eszegetni, majd ismét kitört a sírás belőlem, amikor egy ismeretlen srác leült mellém a padra.
Talán az utolsó emlék, amit magammal vihettem. Költöztünk. Nem akartam, de anyám felkapott lett a divatvilágban. Muszáj volt elköltöznünk. Könnyes szemekkel integettem a kocsiból a kis Jiyongnak, aki az úton visított utánam. Az anyukája úgy futott utána, hogy elkapja őt. Kiszaggatták a szívemet akkor, és távolra dobták. Végig sírtam az utat Párizsig, s nem szóltam anyámhoz. Csak vele mentem, apát ott hagytuk kint.
De ennek már 16 éve.
19 éves vagyok, Franciaország egyik neves egyetemére jártam, mellette pedig koreaiul tanultam. Anyám, a Chanel cég egyik híres divattervezője, most lesz egy fashion week majd, amire sokan szoktak jönni. Az új kollekcióját mutatja be majd, nekem, pedig mint modell be kell állnom. Mellette persze balettoztam, és titokban társas táncoltam. Anyám utálta, sőt gyűlölte a társas táncot, nem akarta, hogy járjak.
- Nos, ______ melyiket veszed fel? Szerintem ez a barack ruha tökéletes lenne. - ültünk épp a próbaterembe.
- Rühellem a barackszínt. - néztem magam elé.
A nyakamban lévő nyaklánccal foglalkoztam, amit még Jiyongtól kaptam, mielőtt eljöttem volna Koreából.
- H mondhatsz ilyet?! –lökött meg.
- Szólásszabadság van nem? Kinyilváníthatom a véleményem! Utálom, csúnya! - mondtam a szemébe nézve, mire lekevert egy pofont.
Világosbarnás hajam az arcomba omlott, s komor tekintettel bámultam a kezeimre. A hajamat, anyám miatt kellett átfestenem, mert utálta a sötétbarnát.
- Ezt veszed fel, nincs apelláta. - lökte oda a ruhát.
Egy héten, kb 3x próbáltuk el a bevonulást, és minden mást. A modell lányok, akiken csak a csont és a bőr látszott, sokat hibáztak, rajtam volt némi hús is, amit még mentegetek anyám elől, hogy ne fogyasszon le. Felpróbáltam a ruhát, és nem jött fel a cipzár.
- Már megint gyors kajákat eszel? - csapott a hátamra.
- Nem ettem gyors kaját! –próbáltam hazudni, de tudta jól, hogy imádtam azokat.
- Még hogy nem ettél. Hájasan akarsz megjelenni a bemutatón? Köszönöm szépen! - ilyenkor jött mindig a szokásos hisztije, amikor is nekem azt kellett mondanom, h le fogok fogyni.
Ekkor voltam 45 kiló, és inkább lettem volna még 4 kilóval több, de nem. Lejjebb kellett adnom.
- Ma nem eszek semmit már. - vettem le a ruhát és akkor pillantotta meg a tetoválásom az oldalamon.
- Ezt nem hiszem el! ______ mi ütött beléd? Elment a józan eszed? Mikor csináltattad? - emelte fel a karom.
- Tudtommal 19 vagyok, megtehetem. - egy következő, ám nagyobb pofon csattant az arcomon.
Az egész helyiségben megfagyott a vér, és csak ránk nézett.
- ADDIG AMÍG NÁLAM ÉLSZ, AZ ÉN PÉNZEMET SZÓROD EL, AZT CSINÁLOD, AMIT MONDOK! - kiáltott rám.
Nem bírtam tovább. Felöltöztem a saját ruhámba, amit szintén nem bírt elviselni rajtam, majd elrohantam. Párizs utcáit szeltem, s a kedvenc helyemre futottam be, ami egy csendes, utca volt. Könnyeim záporoztak a szememből, s leültem az egyik padra, ami ki volt oda téve.
- Madame, jól van? - ült mellém le a szembe lévő pékségből a bácsi.
- Oui, s'il vous plaît, nincs semmi baj. - ejtettem meg egy mosolyt.
A kezembe nyomott egy bagette-t, majd felállt, és visszament a boltjába. Elkezdtem eszegetni, majd ismét kitört a sírás belőlem, amikor egy ismeretlen srác leült mellém a padra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése