30. Édes kettes

Jiyong szemszöge:

A nyakamba ugrott ________, és nem tudtam megállni. Ajkaimmal az övére tapadtam, s csókoltam őt. Meglepődött, de nem érdekelt, érezni akartam őt utoljára. Miután elszakadtam tőle, a szemeit fürkésztem.
- Kicsi Jagiyám.. –simogattam porcelán baba arcát.
- Jiyong. Köszönöm. – ölelt meg újra.
- Semmiség, viszont, amit mondanom kell az több mint a semmi. – sóhajtottam fájdalmasan.
- Micsodát? – nézett rám.
- Holnap után, haza megyek. – ahogy ezt kiböktem, egyre szorosabban ölelt, s rázkódott.
- Ne hagyj itt!
- Gyere velem. Hidd el jobb lesz. – ahogy ezt kimondtam, megjelent a hárpia anyja.
- _______, engedted el azt a nyomorultat! – ripakodott rá.
- Nocsak Melanie, rég láttuk egymást. – szólalt meg mellőlünk HyunJin.
- Mi? Te még élsz vénember? – kacagott zavartan.
- Fiatalabbnak nézek ki, mint te, aki európai. Beszélni szeretnék veled.
- Nincs miről beszélnünk. ________ kész vagy? Menjünk!
- De, ______-ról/ről van szó. El akarom vinni magammal.
- Mi? – majd kacarászott, persze én egy percig nem eresztettem a Jagiyámat.
- Jól hallottad Melanie. Papírom van róla, hogy hozzám költözzön.
- Nem viszed őt sehova, nem érdekel. – kezdett el üvöltözni.
HyunJint igazán türelmes embernek ismertem, de most neki támadt Melanie-nek. Elvitte a kocsijáig és beültette őt, majd veszekedve elhajtottak abba a hotelbe ahol én is voltam.
- Félek, hogy anya kárt tesz apában. – sóhajtotta ______.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Gyere velem. – mi sétálva tettük meg azt a távot a szállodáig.
Kézen fogva sétáltunk végig az utcán, igaz már sötét volt, de nem érdekelt. Mikor már majdnem a szállodához értünk halkan szólalt meg.
- Tényleg azt akarod, hogy kimenjek veled Koreába?
- Igen kicsi Jagiya. – cirógattam meg a kézfejét.
Hirtelen megtorpant, és maga felé fordított. Csak egymást bámultuk, hogy hátha valamit ki tudunk olvasni a másik tekintetéből.
- És, mennyi az esély arra, hogy boldog legyek kint? – gondolkozó arcot vett fel, ami aranyossá tette őt.
- Tudod mennyi? – húztam magamhoz, és a homlokom az övének dőltöttem.
- Nem, épp ezért szeretném megtudni. – karolta át a nyakam.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon nagy esélye van. Minden erőmmel azon leszek, hogy az én kicsi Jagiyám boldog legyen, hogy vissza szokj Koreához, és új barátaid legyenek. Természetesen, csak ha velem maradsz. – pusziltam meg az orrát.
Nyomott egy hosszú puszit az ajkaimra, amit én csókká alakítottam át. Először még nem kértem bebocsátást a nyelvemmel, mivel jól eljátszadoztam az ajkaival. Később, amikor meguntam, szerelmes táncra hívtam a nyelvét. Vékony ujjaival a hajamba túrt, s a kisebb kiálló tincseimmel játszadozott. Alig akartam elszakadni tőle, tudtam, hogy ha nemet mond, soha többé nem látom őt. Szorosan magamhoz öleltem őt, és a hátát simogattam.
- Nos, jössz velem Koreába? – tettem fel utoljára a kérdést.
Egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját, eltolt magától, s könnyes szemeivel fürkészte az arcom, amin jelen pillanat döbbenet uralkodott.

29. Nagy találkozás

Te szemszöged:

Szóval Damien..mi a francért kell engem csesztetni? Miért kell a seggembe járni? A gondolatmenetemet Isabelle hangja szakította meg.
- Ne haragudj az öcsém miatt, nem szeretném, ha a nyomodban járna. – simogatta a karom.
- Nem a te hibád, igazából anyám kereste fel őt.
- Vigyázz vele, mert szereti a nőket, ha érted mire célzok.
- Addig él! Velem nem fog kikezdeni. – puffogtam egy sort.
- Rendben, viszont most kezdjük. Sok dolgunk van még! – csapta össze a két kezét Isabelle, majd elkezdtük a próbát.
A két gorillám elszunnyadt a padon, így csendben összekaptam magam, úgy ahogy voltam, majd elrohantam. Gyorsan szedtem a lábaimat, s futottam Jiyonghoz. Látni akartam őt, érezni az illatát, megölelni, és puszit adni selymes arcbőrére. Elég hamar odaértem, de nem vitt rá a lélek, hogy bekopogjak. Tehetetlenül álltam az ajtó előtt, s vártam a csodát. Vártam, hogy egyszer csak kijön, de nem lett így. Csalódottan mentem el onnan, mert direkt nem akartam bekopogni. Amint kiléptem a szálloda ajtaján, Damien erősen megragadta a karom.
- Végre megvagy cicuka. – morogta.
- Hagyj békén, nincs kedvem semmihez.
- Nekem sincs kedvem sok mindenhez, de viszont valamihez van. – megálltunk, elkezdte kiboncolni az övét, s engem simogatni.
- Hagyd abba! Szemét állat, fejezd be, nem akarok tőled semmit. Gusztustalan vagy! – ütöttem őt, de egy kézzel is erős volt.
- Ugyan édes, ne akard, hogy betömjem a kicsi szádat valamivel, túl sokat beszélsz. – nyomott le a földre.
Félig megmerevedett tagja tárult elém, s minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak, nem ment. Már a könny folyt az arcomon, amikor megjelent a másik gorillám is, Gregoire, aki olyan erővel sodorta el Damien-t, hogy az kiterült a földön.
- Eszednél vagy te nem normálatlan?! – ripakodott rá, miközben magához szorított és ölelt.
Damien dühösen állt fel, és lökött egyet a srácon, aki roppantul nem volt jó kedvében. Hirtelen egymásnak estek, és ütötték egymást teljesen, amíg rájuk nem üvöltöttem.
- A rohadt életbe már! Mon Dieu, nem megyek sehova sem, a szobámban fogok ülni, csak fejezzétek be. – sírtam el magam, annyira megijedtem.
Mind a ketten csak néztek rám, majd Damien az arcomba mászott.
- Jujj kis csitri, mi az? Félted Gregoire-t? Nem kell nagyfiú már! Na, tünés! – lökött egyet rajtam, én pedig megindultam lehajtott fejjel előre.
Be kell látnom, hogy nincs értelme a szökésnek, úgyis megtalálnak. Viszonylag hamar hazaértünk, aztán elmentem lezuhanyozni. Muszáj voltam kiadni magamból a dolgokat egy forró zuhany, és egy kiadós sírás kíséretében.

Pár nap múlva eljött az előadás, természetesen senkivel nem találkozhattam, anyám is akár a rabszolgahajcsár. Mintha pörgették volna az időt, már el és jött a nagy nap. Hófehér ruhám volt, a hajam balett kontyba volt felfogva. Enyhe sminket kaptam, majd ki kukkoltam a függöny mögül. Több ezer ember jött el, csak azért, hogy megnézzen minket.
Először a kicsik léptek fel, gyönyörű volt az egész, hibátlanul táncolták végig az egész darabot. Hirtelen elsötétült a színpad, s jöttem én. Egy fénycsóvával világítottak meg, lassú zongoradarabra táncoltam. Minden egyes mozdulatom erőteljes volt. A társam kijött mellém, emeléseket csináltunk, és egyéb más lépéseket, visszajöttek a kicsik, velük is táncoltunk tovább, egy modernebb zenére. A végén lementem spárgába, s összehúzták a függönyt.
- Remek volt, köszönöm mindenkinek a sok gyakorlást. – ölelt végig Isabelle mindenkit.
-  Mi köszönjük, hogy betanulhattuk, és ilyen tanárunk van. – adtunk neki ajándékot, majd kivonultunk.
Épp beszélgettem az egyik kislánnyal, amikor kiléptünk az ajtón. A kezemből a táska, úgy ahogy volt a földön landolt. Hirtelen könnybe lábadt a szemem, s nem hittem el, hogy tényleg az édesapámat látom.
- A-apa? – rohantam oda hozzá, és a nyakába ugrottam.
- Kincsem. – öleltük egymást.
16 éve nem láttam őt, nem tudtam, hogy néz ki, és most itt van, láthatom őt, ölelhetem.
- Úristen, de gyönyörű lettél. Kislányom, egyszerűen leírhatatlanul szép lettél. – ölelgetett, és puszilgatta a homlokom.
- El sem hiszem, hogy itt vagy. Hogy..- ekkor Jiyong vágott a szavamba.
- Én hoztam el neked.
Elengedtem édesapám, majd odamentem hozzá, megöleltem őt, s hirtelen két nedves párnát éreztem az ajkaimon.

28. Az előadás

Jiyong szemszöge:

Sokáig fetrengtem az ágyban, majd délután elhatároztam, hogy elmegyek valamerre szétnézni, vásárolni, persze ehhez kellett a Harper’s Bazaar is, mivel képeket kell készítenünk. Elkészültem, felvettem egy fekete hosszú ujjút és egy fekete alapon aranyozott szegecses nadrágot, a Converse tornacipőmmel. Lebattyogtam a lépcsőn kényelmesen, a hallban találkoztam a fotóssal, és elindultunk ki. A szállodától nem messze _______-t ölelgette egy dromedár állat, az állam leesett, nem tudtam, hogy mi van, aztán leesett. Hát a „testőr”. De akkor miért ölelgeti? És miért sír az én kicsi Jagiyám? Nyeltem egy nagyot, majd elindultam feléjük.
- Kwon Jiyong? Ott maradsz! – hallottam magam mögül egy mély hangot, francia akcentussal.
- Hát te ki vagy? – néztem rá, majd felhúztam a szemöldököm.
- Az, aki megvédi _______-t tőled. Na, sicc. – és húzta is magával.
Csak néztem szomorúan, ahogy a törékeny karját erősen megragadja, és vonszolja magával. Nem segíthettem rajta. Elindultunk a másik irányba, mivel szorított az idő. Ahogy sétáltam, úgy készültek képek rólam. Pózolgattam, beszélgettem, el is telt hamar az idő.
- Holnap lenne még egy fotózásod, szóval remélem benne vagy. – mosolygott rám a fotós.
- Persze, hány óra felé?
- Olyan 2 óra környékén. Megfelel? – pakolt közben.
- Tökéletes, köszönöm.
 Ezek után visszasétáltam a hotelbe, s tehetetlenül dőltem le az ágyra. Miért kell minden jónak szarul elsülnie? Ez olyan jó kérdés, de nem tudom a választ rá. Annyit gondolkoztam, hogy hirtelen elaludtam.

Az a pár nap hamar eltelt, s már azon kaptam magam, hogy a L’Odeon színházban ülök. A nézőtér tömve volt, csak mellettem volt egy szabad hely. Elég régóta ültem bent, amikor megérkezett _______ apja, HyunJin.
- Jiyong, szervusz. – mosolygott rám, öregedő arca mögül.
- Szia, vártalak már. – vettem el a kabátom onnan, így le tudott ülni.
- Reméltem is, hogy vártál, azt hittem, hogy nincs már helyem. – mosolygott továbbra is.
- Ugyan, amúgy körülbelül 10 perc és kezd az egész. – néztem a vörös függönyöket.
- És, ______ mikor lép fel? Annyira rég láttam őt. – sóhajtott nagyot.
- Hát, egy próbára tudtam csak belopózni, ott úgy volt, hogy a kezdők kezdték, aztán pedig  _______. És egyszerűen gyönyörű volt. – meséltem el neki, amit láttam.
Elbeszélgettük azt a 10 percet, s jött is az előadás. A sok kis balerina ügyesen táncolt, mindent hibátlanul csináltak. HyunJin kamerázta is, főleg akkor amikor elsötétült a színpad, s csak egy helyen volt megvilágítva. _______ káprázatos volt. Egyből fel is ültem a székemben, s csillogó szemekkel bámultam rá. A ruhája, fehér volt, és nem volt pántja, nekem kifejezetten tetszett.
- Úristen gyönyörű. – suttogta mellettem az apja, mire ránéztem, s a könny ott csillogott a szemében.
Hosszú percekig táncolt a zongoradarabra, majd amikor vége lett, egy srác ment ki mellé, aki könnyedén felemelte őt a magasba. A kis tanítványok is kimentek, kicsit modernebb zenére táncoltak tovább. A végén _______ spárgába ment le, és ráhajolt a lábára. Mindenki felállva tapsolt nekik, majd elsötétült minden, és kimentek. Mi is kimentünk az előtérbe, ahol megvártuk a fellépőket. Amikor kijöttek, _______ kezéből kiesett a táska, könnyes szemekkel állt ott, és nem hitte el amit lát.
- A-apa? – nagyon meg volt lepődve.
- Kincsem. – az ő szemei is meg voltak telve a sós nedvvel.
Odaszaladt hozzá a rég nem látott lánya, s a nyakába ugorva üdvözölték egymást.

27. Testőrök

Te szemszöged:

Amíg én magamba roskadva ültem az ágyon, anyám elment, tudtam jól, hogy hova. Keresztbe tesz, ahol csak tud, nem érdekli őt úgy igazán a boldogságom, csak neki legyen jó. A két monstrum mellettem ült, nekem legalább a hatszorosom, olyanok, mint két hatalmas szekrény. Szerintem, ha lenne valami akasztó szerűség rajtuk rájuk aggatnám az összes ruhámat. Bár ha jobban belegondolok, a fülükre tudok akasztani, úgyis eláll, mint egy elefántnak, vagy mint egy csimpánznak.  Valamit ki kell találnom, hogy tudjak találkozni Jiyonggal, de ez a két srác - mert biztosan nem idősebbek, mint én - a seggembe vannak. Felálltam, és a lépcső felé indultam.
- Remélem, nem szökni készülsz. – köpte oda nekem gúnyosan az egyik.
- De igen, leengedem a hajam az ablakból, és lemászok. Hogy a francba nem tudsz gondolkozni? – mérges lettem, amiért ilyet állít ez a vadállat.
Hirtelen előttem termett, a vállamnál fogva a falnak nyomott, s a lábam közé nyúlt.
- Kiscica vigyázz mit mondasz, mert megjárod. Nem tudtam, hogy Melanienak ilyen gyönyörű lánya van. – vigyorgott, én pedig képen töröltem őt.
- Ne tapizz bunkó! Amúgy is, csak őrködnöd kell, nem megfektetned. És ha még egyszer hozzám érsz, olyat teszek amit, meg fogsz bánni. – sziszegtem a képébe.
- Jujj, rám küldöd a kis mitugrász barátodat vagy mi az isten? Nem ijedtem meg ______ , itt most én vagyok a főnök, te pedig alkalmazkodsz. – engedett el, én pedig remegve rohantam fel az emeletre.
A hústorony visszament a másik mellé, az pedig lecseszte őt.
- Ez most mire volt jó? Nem arról volt szó, hogy próbálunk megbarátkozni vele?
- Fogd már be, ez a kis fruska szerelmes. Valahogy le kell csillapítanunk őt, és nem engedhetjük sehova sem szinte. Amúgy is ráfér, hogy valaki végre elmondja mi a téma.

Amíg ők lent beszélgettek, az én agyam azon kattogott, hogy mégis hogyan tudok megszabadulni tőlük. Elmentem lezuhanyozni, majd átöltöztem, összekaptam a balett cuccom, s levágtattam.
- Hova-hova? – állt fel az a goromba bunkó paraszt.
- Ahova te nem! Majd jövök. – nyitottam ki az ajtót, mire bevágta az orrom előtt.
- Kérdeztem valamit, válaszolj normálisan!
- Balettra, hova máshova mennék? – nyitottam ki az ajtót, mire eltalálta őt, amíg szitkozódott, elfutottam.
- Fuss már utána baszki! – üvöltött a társára, aki utánam eredt.
Teljes erőmből futottam, és üvöltöttem el magam, mert utolért. Könnyeztem, és ki akartam törni a szorításából.
-  Csss, nem bántalak, kérlek _______ legalább engem engedj közelebb magadhoz. – motyogta a fülembe.
- Engedj el, kérlek. –könyörögtem neki, egyszerűen nem akartam, hogy hozzám érjen bármelyik is.
- Kérlek. – mikor már látta, hogy mennyire félek tőle, elengedett.
 Pont akkor lépett ki az ajtón Jiyong, aki díszkíséretben volt. Nagyot nyelt, és elindult felénk.
- Kwon Jiyong? Ott maradsz! – szólt mögüle a bunkó paraszt dromedár.
- Hát te ki vagy? – húzta fel a szemöldökét Ji.
- Az, aki megvédi _______-t tőled. Na, sicc. – kezdett el húzni magával.
- Balettra kell mennem! Eressz már el az istenért. – sipákoltam, majd sikerült a lábára lépnem, így elengedett, és elrohantam.
Komolyan, több sportot végzek így, ha ezek a sarkamban lesznek. Jiyong bánatos szemekkel nézett utánam, majd elindult a dolgára, én pedig futóversenyt rendeztem a balett suliig, ahol már Isabelle várt engem.
- Bonjour _______, végre hogy…- tartott egy kis szünetet, és leesett az álla – ideértél. Te, Damien mi a jó istent keresel itt? – pislogott rá.
- Én, öhm, szia nővérkém. Én vigyázok _______-ra/re. – jelentette ki nagy büszkén.
- Már megint Melanie? Nem hiszem el. – leálltak veszekedni, én addig átöltöztem, s a gondolataim Jiyongra terelődtek. Annyira rosszul éreztem magam miatta, ahogy rám nézett. Elhatároztam. Éjjel elszököm.

26. Mit tegyek?

Jiyong szemszöge:

Csak úgy ott hagyott, én pedig értetlenül bámultam az ajtóra. Ez a két hét, annyira eseménydús, s lassan vége is. Nagyon félek, hogy soha többet nem láthatom _______-t,  hogy Melanie valamit kitalál, ami megakadályozza a találkozásunkat. Elő kerestem a telefonom, majd felhívtam Tabit. Ő mindig meg tudott nyugtatni, bármiről is volt szó. A hosszas búgás után felvette a telefont, s elég álmos hangja volt.
- Jiyong! Hát te élsz? Legközelebb próbálj meg nem 6-kor hívni reggel, amikor még az igazak álmát alszom. Mi újság haver? – nevetett a végén.
- Jajj Hyung! Ne haragudj rám, az időeltolódás tudod milyen. Semmi nincs, találkoztam _______-val/vel, de az anyja egy hárpia, és.. – ekkor félbeszakított.
 - Kivel találkoztál? Micsoda? Hogyan? Hát, de ő mióta van Franciaországban? Elmenjek? – záporoztak a kérdések belőle, amin én elkuncogtam magam.
-  Nyugi haver, jól hallottad. A kis balerinám itt él. És haza szeretném őt vinni, amúgy amióta elszakítottak egymástól minket, azóta. Nyugi, nem kell eljönni, de nem tudom mit csináljak, hogy Melanie elviselje az arcom.
- Festesd be a hajad barnára. – nevette el magát.
- Nem! Rózsaszínből már csak szőke lehetek, aztán majd extrémkedek még. – nevettem a saját hülyeségemen.
- Szexi leszel csibe. És, ________-nak/nek mondtad már, hogy szeretnéd hazahozni őt?
- Igen, de eddig az egész ködös. Nem tudom mi legyen.
- Az apja? Ő biztos alibi lenne ahhoz, hogy haza vágyjon. Nem?
- Hm, tényleg. És szerinted _______ bele menne abba, hogy amint vége a balett fellépésének, eljöjjön velünk Koreába?
- Ezt már csak neki kell tisztázni magában, neki kell tudni, hogy boldog akar lenni, vagy megszorításban lenni. De ne aggódj, biztosan bele fog menni. – bíztatott.
- Köszi haver, tényleg sokat számít. Most is haza kellett mennie, mert Melanie berágott rá, és üvöltött. Annyira féltem őt, amióta itt vagyok, csak rá tudok gondolni. Igaz, hogy már alig van pár napom, és megyek vissza, de épp elég, hogy becsavarodjak, ha nem tehetem magamévá újra.
- Na ne. Komolyan lefeküdtetek? Tudom nincs közöm hozzá, de mikor? És jó volt? Amúgy meg ne legyél önző! Neki is akarnia kell, nem csak neked Jiyong.
- Még a múlthéten, amikor kórházba került, bent maradtam vele és ott, aztán pedig a hotelben. Én teljesen oda vissza vagyok érte tesó, nem éreztem még ilyet. – közben kopogtak az ajtómon.
- Ne haragudj, de le kell tennem, valaki kopogott, majd hívlak még, és köszi a biztatást.
- Semmiség, várom a hívásod, vigyázz magadra. Szia. – majd kinyomtuk mind a ketten.
Az ajtóhoz mentem, majd kinyitottam, s ott állt velem szemben Melanie egy gúnyos vigyorral a képén.
- Mit akarsz? – nem engedtem be őt direkt.
- Engedj be és elmondom. – erre sóhajtottam egyet, majd beengedtem a boszorkát.
- Nos. _____-t nem láthatod. Két testőr vigyáz rá, hogy az ilyen kis piócák, mint te, ne tapadjanak rá. ______ nem szeret téged.. ezt tudhattad volna, csak azért csinálja, hogy a pénzed kicsikarja belőled. Számára semmit nem érsz, csupán egy játék vagy, több 10 pasival találkozik melletted, mert te semmit nem tudsz neki nyújtani. – teljesen elhűltem, ahogy ezt mondta.
Kedvem lett volna a szőke sörényébe beletépni, majd idegesen a szájába adni valamit, hogy játsszon azzal. Erősen megmarkoltam a karját.
- Miért hazudsz?
- Áh, nem hazudok! Eressz el vagy felnyomlak a sitten testi bántalmazásért.
- _______ utál téged mikor veszed már észre?
- Nem utál, te csak egy régi folt vagy, nem tudsz semmit, csak okoskodni akarsz. Meg ne lássalak a lányom közelében. – hámozta le magáról a kezeimet, majd pofon csapott, és kiment.
Tehetetlenül ültem le az ágyra. Most mit tegyek?