40. Édes kettes

Jiyong szemszöge:


Éjfél tájt járt az idő, amikor kész lettünk a fallal.
- Csíkos – ripakodott rám, mire végig húztam az ecsetet az arcán. – JIYONG!
Nevetni kezdtem, aztán menekülni, mivel jött a hengerrel utánam.
- Gyere ide te selejtes! Megjárod! – kergetett végig a házon, de nem tudott elkapni.
– Na, jó. Én sosem nyerek – ült le végül durcásan a szoba közepére, és csak nézett engem.
Lehuppantam vele szemben, gondolván hogy nem fog bántani. Abban a pillanatban a hengert végig húzta a homlokomtól, egészen a férfiasságomig, igaz a pólóm bánatára.
- Esküszöm, éreztem, hogy valamire készülsz – nevettem el magam.
- Haha! Végre én is győzhetek – vigyorgott rám.
Hirtelen a lábaim közé rántottam, egyik lábammal a derekánál fogtam, másikkal a térdénél.  Hatalmas szemekkel nézte az arcom.
- Ha meg akarsz csókolni, a szádról töröld le azt a vackot.
- De én nem látom. Letörlöd? – csücsörítettem felé. Megfogta a pólóm korcát, s gyengéden törölgette a számról és a körül a bőröm.
- Kész – mosolygott rám.
Egy puszit nyomtam halántékára, aztán az állam a buksijára tettem, miközben öleltem őt. Csak a szobát nézte elmélyülten, míg puha kis kezeivel a karom simogatta, vagy a combom. Fél órát csücsültünk így, amikor egyszer csak rám nézett.
- Nem megyünk zuhanyozni?
- És én miben alszom?
- Gyorsan mássz át valami ruháért – mosolygott rám.
- De, csak ha megvársz itt.
- Itt foglak várni – nyomott puszit az ajkaimra. Elengedtem őt, aztán a koromsötétben kibotorkáltam az ágra. Lassan tapogattam ki azt, hogy hova lépjek. Ügyesen átjutottam, ám amikor felkapcsoltam a lámpát, megijedtem.
- Na, végre hogy itt vagy – kuncogott. – Azt hittem a hercegek ajtón közlekednek – dorombolta, miközben a nyakamba csimpaszkodott.
- Audrey, mit nem értesz azon, hogy nem?  – bármennyire is rideg voltam hozzá, nem értett a szép szóból.
- Miért nem szeretsz Yonggie? – csókolgatta a nyakam.
Megmarkoltam a felkarjánál, s odébb toltam. – Mert mindennek vége. Fogd fel, nem akarok tőled semmit. Soha többé – szemeit néztem végig.
- De…de azt mondtad szeretsz.
- Azóta eltelt 2 év. Akkor is én voltam szarban miattad. Mellesleg, hogy jutottál be?
- Anyukád beengedett. Itt aludhatok?
- Szó sem lehet róla, kifelé – toltam őt az ajtó felé, meg sem várva azt, hogy kimagyarázza magát.
Anya csak nézett minket, legfőképp a picsogó exem, aki zaklatott. – Ne keress többet! Fogd fel, köztük mindennek vége! - aztán rácsaptam az ajtót.
Kérdő tekintettel állt mögöttem anyám. – Fiam! Ez a kislány szeret téged. Miért vagy vele ilyen?
- Ez a „kislány” egy mihaszna ribanc, aki élősködni tud mindenkin. Leszarom. Többet ne merd beengedni.
- Jiyong.. hogy beszélsz velem? – jelentek meg könnyei.
- Jaj, anya nem úgy gondoltam. Basszus – öleltem magamhoz. – Ne haragudj, kérlek – puszilgattam össze az arcát.
- Kicsi fiam – fogta tenyerei közé az arcom. – Tégy, amit jónak látsz, csak ne csalódj az életben – csókolt homlokon, aztán elment lefeküdni.
Legalább tizenöt perc elment ezzel, szóval sietnem kell vissza Jagiyához. Amikor a szobába értem vissza, ott ült és nyomogatta a telefonját.
- Megjöttem. Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak.
- Semmi baj. Az exed mi? – állt fel.
- Igen az.
- Legközelebb, ha becsönget, és elkezd fennhangon szidni, fél téglával verem agyon! – fenyegetőzött.
- Ugyan Jagi, nem fog. Sajnálom – öleltem törékeny testét magamhoz.
Mélyen magamba szívtam hajának illatát, kezeimmel a hátát simogattam.
- Gyere, menjünk fürdeni – engedett el, aztán összekulcsoltuk kezünket, s a fürdőbe mentünk.
Minden sötét színben dominált, bordó és fekete színekben. A kád és a mosdó volt fehér, egész hangulatos volt.
 - A sarokkádat használjuk?
 - Igen, azt – mosolyodott el, s megnyitotta a csapokat. – Ugye nem gond, ha az én tusfürdőmet kell használnod? – kérdezte halkan.
- Nem, egyáltalán – húztam magamhoz, hogy le tudjam venni róla a felsőjét. – Szeretem az illatod – simítottam le az oldalán, aztán feltűrtem teljesen, majd megszabadítottam tőle. – Gyönyörű vagy ________ - ittam a látványt a szemeimmel, ahogy kerekded mellei elém tárultak.
- Köszönöm – vette le az én pólómat is.
A nadrágomnál fogva húzott magához, kigombolta, aztán letolta a lábaimon az alsómmal együtt. Ügyesen kiléptem belőle, így már csak az ő ruhája maradt hátra, amitől egész ügyesen megfosztottam. Pőre bőrén szántottam végig ujjaimmal, kerek fenekébe markoltam.
- Csüccs be Jiyong – mosolygott, mire durcás kisfiú módjára beültem a kellemes meleg vízbe.
Elindult az ajtó felé, már majdnem rászóltam volna, amikor lekapcsolta a lámpát, és apró spot lámpák világították meg a helyiséget. Bezárta az ajtót kulcsra, majd beül hozzám.
- Hozzád bújhatok? – nézett rám.
- Persze, gyere – helyezkedtem el, aztán magamhoz vontam őt.
Beült lábaim közé, mellkasomnak dőlt, körmeivel a combomon játszott.
- El nem tudod hinni Jiyong mennyire hiányoztál nekem az elmúlt időkben – halkan beszélt.
- Mennyire hiányoztam?
- Férjem lett volna, talán te tartottad bennem az erőt. Hittem abban, hogy egyszer újra láthatlak.
- Oh, Jagiya – bújtattam arcom a nyakába. Hasán fel-le járt a kezem, hol az oldalát simogattam, hol a karjait. – Annyira furcsa ez a kapcsolat közöttünk.
- Hogy érted?
- Nem kell kimondanunk azt, hogy kapcsolatban vagyunk, tudjuk, hogy az egyiknek szüksége van a másikra. Itt vagyunk egymásnak.
- Emlékszel mit ígértem neked a toronyban? – mosolygott.
- Amikor halálfélelmem volt, hogy lezuhanok? – kuncogtam.
- Ühüm, olyan aranyos voltál. Olyan voltál, mint egy kisfiú. Úgy láttam, hogy komolyodtál, férfias lettél. De a szíved mélyén ott rejtőzik az a kisfiú, akit ritkán mutatsz meg. Az őrangyalod vigyáz rád – nézett fel rám.
- S cserébe, vigyázok én is rád. Mondd, hogy sosem fogsz elhagyni engem, és ha bent leszek a belvárosban, párszor meglátogatsz – homlokom a halántékának döntöttem.
- Persze, szeretném megnézni, hogy hol és mit dolgozol, illetve hol élsz – mosolygott.
- Ezt öröm hallani. Elviszlek oda, amint több időm lesz rendben?
- Oké.
- Na, gyere, megfürdetlek. Csupa festék az– kuncogtam, aztán gyengéden lemostam neki, gyümölcsös tusfürdőjével kentem végig a hátát, karjait, combjait, közben masszíroztam őt.
- Ezt hány nőnek csináltad Jiyong? Csak mert isteni – sóhajtotta.
Nem hazudhattam neki, így pár perc gondolkodás után megszólaltam. – Egynek sem csináltam kádban. Ágyban annál többnek.
- Csak a barátnőidnek?
- Igen, csak nekik.
- Isteni ujjaid vannak – nyöszögte.
Oh, Jagiya, bár ne a masszázsom miatt nyöszögnél, hanem attól, ahogy benned vagyok. Nem szabad erre gondolnom, hisz most vissza akarom hódítani. Óvatosan lemostam róla a habokat, aztán ő fordult felém, s kezdte a gyümölcsillatú anyagot beledolgozni a bőrömbe. Mindenhol megmosott ahol ért, az arcomtól a lábamig.
- Most már csillogsz – kuncogott. – Szerencse, hogy a cuki vatta és félig lenőtt hajad nem lett olyan.
- Jaj, na – nevettem el magam.
Kimászott, aztán elővett két hatalmas törölközőt, egyikbe belebugyolálta magát, a másikat nekem nyújtotta. Miután sikeresen lefürödtünk, és teletömtük magukat gyümölcssalátával, _______ a nappaliban rendezkedett, hogy le tudjunk feküdni, aludni.
- Hol szeretnél aludni? – nézett rám, miután a párnákat is behelyezte, besötétített mindenhol.
- Nekem mindegy – mosolyodtam el, végül bedőltem úgy, hogy én legyek közelebb az ajtóhoz.
Befeküdt mellém, s mellkasomra helyezte a fejét. – Jó éjt Ji – húzta ránk a takarót.
- Jó éjt kicsi ______ - s egymást ölelve léptünk az álmok földjére, ahol semmilyen gond nincs.
Éjjel 3 körül HyunJin halkan jött be, s felkapcsolta a villanyt a konyhában, így felemeltem a fejem.
- Csak én vagyok, aludj csak – suttogta, aztán hamar az emeletre ment.
Jagiya álmában fenékkel tolatott nekem, de nem bántam, hisz egy nagyon fontos személlyel aludhattam. Átkaroltam a derekánál, arcom jó illatú hajába fúrtam. Így éreztem magam teljes nyugodtságban.

39. Szobafestés

Te szemszöged:


Minden olyan hirtelen történt, egyszer csak elragadtak az érzelmek. Ellenkezni akartam vele, de nem ment. Hullámvölgyben vannak az érzelmeim. Bármennyire is akartam távol tartani magam tőle, nem ment. Szükségem volt Jiyongra, szükségem volt arra, hogy támogasson. Ahogy kimondtam a szavakat, éreztem, ahogy megfeszülnek körülöttem karjai.
- Nem vagyok aranyos – suttogta, miközben állát a fejemre tette.
- De az vagy! Nem tudok tőled szabadulni – suttogtam lemondóan.
- Akarta bárki is, hogy megszabadulj tőlem?
- Én. Én akartam, de nem megy. Nem akarok.
- Mondd Jagiya, szeretsz engem? – ujjai állam alá csúsztak, lassan megemelte a fejem. – Mondd a szemembe.
Megolvadtam, mintha a szívemet melengette volna nézése. Szólásra nyitottam a szám, de csak egy nagy levegőt vettem.
- Kicsi ______, hallani szeretném, kérlek – óh már kérlel.
- I-igen, még mindig – próbáltam elfordítani fejem, de nem ment.
Ujjaival fogta az állam, húsos, nedves párnáival gyengéden feltérképezte ajkaimat. Egy pillanat alatt engedtem neki, karjaimat átfontam nyaka körül, s én kezdeményeztem azt, hogy a nyelvét is használja. Arcomnál éreztem apró borostáját, ismét a testem úgy reagált, mintha csak az övé lenne. Vonzott magához, amennyire csak tudott. Egyik pillanatban az ölébe ugrottam, ő pedig a fenekem alatt kulcsolta össze kezeit. Óvatosan az ágyára fektetett, ami igaz egy személyes volt, de ahogy a lábaim közé feküdt, kényelmesen elfértünk. Úgy falta ajkaimat, mintha nem lenne holnap, vagy mintha el akarnék szökni. Rózsaszín tincseit túrtam, keze a felsőm alatt kutatott.
- Annyira észvesztően gyönyörű vagy ______ - suttogta az ajkaimba.
Kuncogni kezdtem, s átkaroltam a nyakát. Ekkor Dami rontott ránk, Ji pedig a földre borult a hirtelen eltávolodástól.
- Öhm megzavartam valamit? – alig bírta a nevetését visszatartani.
- Áh, nem. Mi az? – állt fel az öccse.
- Csak… Hyunsuk látni akar a cégnél, nagyon zabos volt a telefonban.
- Óh basszus. Ne haragudj Jagiya, de mennem kell – pillantott rám.
- Csak nyugodtan – álltam fel én is, majd velük mentem le.
Jiyong viszonylag elég hamar elköszönt mindenkitől, s már rohant is be a belvárosba. Mi még beszélgettünk a szüleivel, aztán később haza mentünk mi is.
- Nekem mennem kell dolgozni _______. Szeretnél valamerre menni? – kötötte nyakkendőjét apa.
- Nem. A szobámat csinálom szerintem.
- Biztos meg leszel?
- Tuti, ne aggódj már – mosolyodtam el.
- Helyes, vigyázz magadra. Majd éjjel jövök – nyomott egy puszit a homlokomra, aztán ment is.
Felsétáltam a habcsók szobámba, aztán körül néztem. Hányinger ez a szín. Lent láttam nagy dobozokat, így azokat felvittem, s belepakoltam mindent. A parafatáblát is levittem, levettem a képeket, a függönyt és természetesen minden mást, amit találtam a dobozba tettem. Szerencsémre nem volt nehéz a szekrény az üressége miatt és az ágy sem, így a szoba közepén toltam össze egy kupacba, erre húztam rá a védőfóliát.
- Kopp-kopp – hallottam meg mögülem egy hangot.
- Jézusom – mentem oda hozzá. – Te hogy kerülsz ide?
- Visszajöttem, úgy látom nagy munkában vagy. Segíthetek? – gyűrte a fülem mögé a hajam aztán nyomott egy csókot az ajkaimra.
- Háááát…- húztam el direkt, majd elnevettem magam. – Naná hogy segíthetsz. De!
- De?
- Váltó ruha? Nem akarom, hogy összefestékezd magad.
- Akkor várj meg! Gyorsan átugrom – mászott ki az ablakomon, át az ő szobájába, ahol még mindig nyitva volt az ablak.
Csak a fejem csóváltam mosolyogva, aztán rájöttem, hogy a bútorokat akár ki is vihetném majd Jiyonggal. Tíz perc elteltével gyerekkori barátom már bent is volt egy kinyúlt pólóban és egy rövidnadrágban.
- Megfelelek kegyednek? – mosolygott gyerekesen. Rápillantottam, s kuncogni kezdtem. Viccesen nézett ki két béka lábbal, idiótán tartva a pólóját.
- Csini – tört ki a nevetés belőlem. Egyszer csak elindult felém, s a vattacukor falamnak nyomott.
- Ne tudd meg, mit művelnék most veled – suttogta a fülembe. Hajába markoltam a tarkójánál, kicsit meghúztam, mire felmorrant.
- Hallani akarom, mit művelnél? – húztam az agyát.
- Arccal a falnak nyomnálak, és jól megdugnálak – mormogta.
Nevetni kezdtem, majd eltoltam magamtól. – Szerintem kezdjük el kivinni a cuccokat a folyosóra. És ha jó kisfiú leszel, talán kapsz valamit – cukkoltam.
- Jó… Mit vigyünk először? – engedett el.
- Szerintem az ágyat, az van a legközelebb az ajtóhoz – húztam le a fóliát.
- El fogod bírni?
- Párizsban egyedül rendeztem be a szobám, mármint a bútorok ide-oda húzgálását egyedül csináltam – álltam az ágyhoz, hogy meg tudjam emelni, Ji a másik oldalra.
Lassan sikerült megemelnünk azt az iszonyú nehéz ágyat. Valószínűleg el fogom adni, nincs szükségem gyerek ágyra, ami kényelmetlen.
- Ide tegyük – irányítottam őt, majd letettük. – Nem tudod kinek lehetne eladni ezt az ágyat és a szekrényt?
- Hm, eladományozhatnád. Szoktak lenni ilyen gyűjtő autók.
- Tényleg?
- Nem, csak viccelek – nevetett, én pedig meglöktem.
- Gyökér! Komolyan segíts már!
Elővette a telefonját és telefonálni kezdett. Kicsit távolabb ment, így végig néztem őt. Borostás arc, kócos rózsaszín tincsek, egy bő póló, rövidnadrág, béka lábak. Na, jó hazudtam, azok a béka lábak istenien izmosak voltak, talán még kedvem lett volna végig tapizni őket. Annyira belemerültem a nézésébe és elemzésébe, hogy hirtelen az ágyra lökött.
- Mit nézel Jagi? – vigyorgott.
- Öh elgondolkoztam. Mire jutottál?
- Fél óra és jönnek a bútorokért. El van adományozva – mosolygott.
Felpattantam, majd a nyakába ugrottam. – Mondtam már, hogy imádlak? – nevettem.
- Hát, így még nem.
- Nem is gondoltam komolyan. Amúgy tetszik a borostád – nyakába kuncogtam.
Megdörzsölte az állát, aztán lassan végig húzta a vállamon. – Ez csikis ne már – nevettem.
- Te mondtad, hogy tetszik.
- Igen, mert férfiassá tesz.
- Miért? Nőiesnek nézek ki szőr nélkül? – engedett el, és csak nézett rám.
Nevetni kezdtem és bólogattam. – Igen, kislány vagy – erre felém jött, az ölébe kapott, s a folyosón a falnak nyomott.
Ajkaival betámadta a nyakam, torkom. Éreztem, ahogy az arcán lévő apró szőrszálak karcolják a bőröm. Jól eső sóhaj hagyta el a számat, amikor megéreztem nyelvét.
- Jih, neh… - túrtam a haját.
Egy morgással elszakadt, aztán letett. – Megjött az autó – ment le ajtót nyitni, aztán minden bútoromat elvitték. – Megfelel a kis hölgynek az üres szoba?
- Hm, igen.
- És hol fogunk aludni?
- Fogunk? – pislogtam rá.
- Igen, fogunk. Holnap csak délután kell mennem dolgozni, miattad jöttem vissza.
Arcom kipirult, s hozzábújtam. – Te a földön, én a kanapén – csíptem az oldalába.
- Te boszi! Áh, ez fájt – nyomott egy csókot az ajkaimra. Nyelve mohón játszott az enyémmel, alig akartam elszakadni, de végül muszáj volt.
- Kezdjünk neki a festésnek. A nappaliban azt hiszem a kanapé kihúzható.
- Rendben – mosolygott rám, aztán előhoztuk a festékeket, s a rózsaszín falaktól hamarosan megszabadultunk.

38. Családi ebéd

Jiyong szemszöge:


- Muszáj, előnyben tartanod az ő akaratát. Szereted őt, ezt látom – ült velem szemben apa, s csak nézett.
- Tudom, de… Annyira hiányzott, annyira akarom őt.
- Fiam! Hódítsd meg őt, nekem is nehéz volt anyádat, de sikerült – mosolyodott el.
Anya egy konyharuhába törölte a kezét, amikor kijött a konyhából. – Sikerült, de, csak mert megsajnáltalak! – kuncogott.
- Oh, igazán? – csikizte apa meg őt. Nevetnem kellett, annyira gyerekesen viselkedtek, mégis szerették egymást.
- Oppa, kijössz velem a teraszra? – tartotta a tálcát a kezében a nővérem.
Annak ellenére, hogy idősebb volt tőlem, az oppájának hívott, mely megtisztelő volt számomra. Kiültünk a hintaágyra, s az előttünk lévő asztalra tette a kávét.
- Mesélj, milyen volt Párizs? – csillogott a szeme. – És a ruhák? Mindenről hallani akarok! – mosolygott.
- Nagyon jó volt, este voltam az Eiffel-toronyban, egyszerűen gyönyörű – majd mesélni kezdtem mindenről neki, amikor ________ egy kis rövidnadrágban, lábait kecsesen pakolgatva jelent meg. Egy pillanatra felénk fordult, én pedig intettem neki. Egy biccentéssel jelezte, hogy észrevett, aztán továbbra is háttal állt nekem.
- És találkoztam vele, ezzel a kis boszival – dőltem hátra. – Teljesen elcsavarta a fejem.
- Írj neki sms-t – kuncogott összeesküvő módjára testvérem.
„Tetszik a rövidnadrágod ^3^” – írtam le neki, s vártam a reakcióját.
„ Mennyire lenne nehéz nem a seggem nézni, hanem mondjuk, a nővéreddel beszélgetnél?” - kis mogorva, nem hogy rám nézne, nem… háttal pötyög nekem, tökéletes rálátást biztosítva a fenekéről.
„Jaj, egyél meg cuki. Édes vagy amikor majd’ szétvet az ideg. Nem tudod, hogy mit tennék most veled… hm” – gondolataim, máris vadabb vizekre eveztek. Elképzeltem, ahogy a kis rövidnadrág hátsózsebébe nyúlva erősen megmarkolom kerek fenekét, miközben a csókba nyög.
„Büdös perverz disznó…” – nem bírtam visszatartani a nevetésem, hátra dőltem a hintában és nevettem.
- Kedvel téged, csak dacol – kevergette a kávéját.
- Kedvel… persze. Csak tökfej vagyok, és elrontottam mindent. Nagyot csalódott bennem, pedig azt akartam, hogy bízzon és majd valamikor hozzám költözzön – sóhajtottam.
- Nem lenne túl korai? Hisz még csak most kaptuk vissza őt.
- Dami, a szerelem nem ismer határokat. Mióta egyedül vagyok már – hörpintettem a kávémból.
- Én ennek örülök! Az a modell cafka nem illett hozzád – mordult fel, én pedig elnevettem magam.
Dami mindig is olyan volt, hogy ami a szívén, az a száján. Nem félt kimondani a véleményét. Valóban nem szerette Kiko-t, nem volt a szíve csücske, azóta, mióta a szülinapomon, leöntötte őt vörösborral. Annyira elbeszélgettük az időt, hogy a telefonom üzenetjelző hangja ébresztett fel.
„ Remélem, örül a nagy, kocka fejed annak, hogy ma együtt ebédelünk.. Egyszer is rám mozdulsz, letépem a tökeidet!” – még mindig harapós kedvében van. Bementem anyához és szóltam neki.
- Eomma, jönnek majd át ________-k ebédelni – támaszkodtam a konyhapultnak.
- Oh, ennek örülök – mosolyodott el.
„ Meglátjuk… de amúgy örülök neki.. és szóltam anyának.” – írtam vissza aztán neki, s vártam, hogy hazaérjen.
Vissza kiültem Damival még egy kicsit, amikor olyan délután 1 óra körül begördült az autójuk a feljáróra. Felpattantam, s lassan indultam el feléjük. Jagiya a kezében fogott egy csomó szatyrot, így odamentem. Mire odaértem, mintha csak nekem kedvezett volna, leejtette.
- Segítek – kaptam fel a földről.
- De jó, hogy nincs kerítés, ami távol tartana tőled – érdekes szemeivel az enyémbe mélyedt.
HyunJin mondta hova tegyem le végül a dolgokat, amiket vásároltak, utána ott sem voltam. Gondoltam egyet, kimásztam a két ház közötti fára az ablakomon keresztül. Kiültem ugyanúgy, mint régen. Az kék eget bámultam, s az elszálló madarakat, mintha nem lenne semmilyen gondom sem. Elkezdtem énekelni, legbelül remélve, hogy Jagiya kikukkol az ablakon. Percekkel később érdeklődő tekintettel könyökölt a párkányon.
- Jagiya – pillantottam rá. – Mássz ki hozzám – kuncogtam egyet az ötlettől.
- Dehogy mászok – lépett hátrébb.
Elmosolyodtam. – Gyere már, nem törik le.
Egy sóhajtás kíséretében megadta magát, s mellém mászott. Előtörtek a régi emlékek vele. Azaz idő, amit a fán töltöttünk, mintha csak csavarták volna a mutatókat. Egy óra olyan hamar eltelt, hogy a következő kép az volt, ahogy az asztalnál ülünk hatan. Apa az asztalfőnél, HyunJin a másik oldalt, Dami Anya mellett, én pedig Jagiya mellett. Szerencsémre az abrosz hosszú volt, így a kezét az enyémbe csúsztattam. El akarta húzni, de nem engedtem neki. Hosszú ujjaimmal simogattam a kezét, éreztem, ahogy megenyhül, ám nem készültem rá, hogy elhúzza végül.
- Gyerekek, egyetek! – kuncogott anya jókedvűen.
- Jaj, Mrs. Kwon isteni finom, de annyira tele vagyok – a felét sem ette még meg.
- _______ egyél! Mit beszéltünk meg? – szólt rá az apja.
Belül kuncogtam magamban, HyunJin szigorúsága miatt. – De apa…
- Ne nyafogj! Egyél! Hozzá kell szoknod.
Sóhajtott, aztán tovább ette anyám isteni ebédjét. Elpusztított mindenki, mindent a tányérjáról, s kivonultunk a nappaliba.
- Jaj, beszélgessünk egy kicsit. Mesélj ________, milyen volt Franciaország? – ült apám le a karosszékébe.
- Hát, uhm. Nagyon jó – adja a tömör választ.
- Bővebben? Milyen iskolába jártál, mit csináltál? – halmozták kérdéssel.
- Egy elég neves francia egyetemre jártam, mellette koreaiul tanultam, hogy ne felejtsem el a nyelvet. Balettoztam, és anyám modellje voltam.
- Melanie modellje? – pislogott Dami rá.
- Igen, egy ruhakollekciót kellett bemutatnom, persze mindig vitáztunk.
- Miért? – anya kérdezett rá.
- Mert szeretem a gyors kajákat – mosolyodott el. – És titokban azt ettem, ami azt jelentette, hogy anya… kiakadt.
- Ne felejtsd el az se, hogy állandóan ütött – szólaltam meg hirtelen. Anyáék kikerekedett szemekkel néztek ránk.
- Ezt… nem mondod komolyan – hüledezett anyám. – Mit képzel magáról az a nő? Annyira örülök, hogy végre megszabadultál tőle kicsikém – simogatta meg Jagiya arcát.
- Én hozzá szoktam, hogy mindenért kaptam, amikor lázadtam ellene, akkor bezárt a szobámba, sokszor kaját nem adott – az ujjait nézte, s nagyon zavarban volt.
- Kicsikém, ha bármi segítségre van szükséged, nyugodtan gyere át, én mindig itthon vagyok – mosolygott rá anyukám.
Mindenről beszélgettünk, a munkásságomról, arról, hogy egy csomó koncert áll még előttem a világ különböző részein.
- Jiyong, mutasd meg neki a szobád – kuncogott apa.
- Gyere – álltam fel, s Jagiya felé nyújtottam kezem. Félénken belekapaszkodott, majd feljött velem az emeletre.
- Nagyon rég voltam itt – suttogta zavartan.
- Hidd el én is. De szerintem visszaköltözök a házamból ide.
- Van házad?
- Csak egy harmadik emeleti lakás a Han folyó partján.
- Jó lehet – nézegette a képeket a falakon.
- Ha szeretnéd, elviszlek oda, megmutatom neked Szöult – mosolyogtam kedvesen, aztán bementünk a szobámba.
A falamon amerikai rapperek poszterei voltak, képek _______-val/vel, Damival és a szüleimmel. Vendégem lassan körül nézett. – Gondoltad valaha is, hogy te leszel valakinek a példaképe? – kérdezte, miközben nézegette a képeket.
- Az igazat megvallva, sosem gondoltam rá. 2009-ben kezdett derengeni, amikor szólóztam. És fogok megint majd – mosolyodtam el.
- Jiyong.
- Hm?
- Te, miért nem vagy mindig ilyen?
- Milyen? – néztem értetlenül rá.
Hirtelen magához ölelt, s bújt. – Ilyen szeretni való és aranyos – motyogta mellkasomba.

37. Zavarodott érzelmek

Te szemszöged:

Nagyon felkavart a találkozás vele, velük. Kwon mami, mintha az évek alatt nem is öregedett volna. Muszáj voltam azokat Jiyongnak megint mondanom, igaz a bűntudat gyötör, hisz régebben annyira szerettem náluk lenni – már amennyi emlékfoszlány van az eszemben. Az üres bögrével a kezemben mentem be a konyhába.
- Jó reggelt, korán felébredtél – jelent meg kócosan, s kicsit nyúzottan édesapám.
- Neked is – mosolyodtam el rajta. – Az idő eltolódás. Valahogy nem sikerült még hozzá szoknom – öblítettem el bögrém.
- Reggeliztél már?
- Csak egy forrócsokit ittam.
- Szeretnél koreai reggelit fogyasztani? – csinált közben magának kávét.
- Igen, meg szeretném kóstolni – ültem le az asztalhoz. – Kell segíteni?
- Csak ülj nyugodtan, megcsinálom. Annyira furcsa, hogy újra itt vagy velem – háttal állt nekem, de tudtam, hogy egy-egy örömkönnyet elmorzsolt, hisz megremegett a hangja.
Csendben voltam, s gondolkoztam, hogy mi legyen akkor az ebéddel.
- Apa – hosszas hallgatás után szólaltam meg.
- Igen? – fordult felém.
- Jiyong anyukája áthívott ma minket ebédelni.
- Oh, megint? – nevetett. – És mit mondtál neki?
- Hogy én nem lennék jó társaság – ahogy ezt ki mondtam, apró mandula szemei kitágultak.
- Miért mondtad ezt neki? Nagyon várták már, hogy hazaérj.
- A fia miatt.
- Mit csinált? – láttam, hogy lassan ideges lesz.
- Ne idegeskedj, nem tesz jót. Semmi olyat, amit én nem akartam volna.
- Szóval lefeküdtetek – ahogy ezt kimondta, arcom elvörösödött. – Nem kell zavarba jönni, Jiyong jó képű – sóhajtott. – Csak tudnám, hogy miért pont téged szemelt ki.
- Én is ugyanúgy hibás vagyok ez miatt. Mindenhez két ember kell.
- És mi miatt vesztetek össze? Feltételezem, hogy nem hiába sírtál a repülőtéren.
Lehajtottam a fejem. Rég nem találkoztam apával, de jobban ismert, mint gondoltam. Nagyon sokat beszéltünk telefonon, néha írtunk egymásnak levelet.
- Ez miatt. Kérdeztem a múltjáról, ő pedig készségesen válaszolt – odajött hozzám, felemelte a fejem, hosszú fürtjeimet a hátam mögé simította.
- Szépségem, te bele szerettél Jiyongba – mosolygott.
- Mi? Nem! Nem! – tiltakoztam. – Nem szerettem belé.
- Mit mondott neked?
- A nőkön bosszút állt. Miattam – halkan mondtam a végét.
Végig mosolygott, aztán visszament a reggelit folytatni. – Fiatalság, bolondság. Anyád miatt én is sokat szenvedtem, de leginkább miattad. Jiyong pedig azért tette, mert te voltál a legjobb barátja, csak anyádnak beindult a karrier, én pedig aznap kaptam előléptetést, pedig mentem volna. Végül elváltunk anyáddal. Bocsásd meg ezt Jinek. Hidd el teperni fog a szeretetedért, azért hogy egy kicsit is kapjon belőle – szavai a fejemben maradtak, hirtelen összezavarodtam.
- Kész a reggeli – hozta elém, megterített, s együtt reggeliztünk.
Körülbelül a felénél járhattunk, amikor félig teli szájjal kifakadtam.
- Úristen apa, ez isteni – s folytattam is tovább az evést, mire nevetni kezdett.
- Örülök neki, hogy ízlik. Amúgy milyen suliba szeretnél járni? – ivott egy kicsit.
- Nem tudom. Valami művészeti iskola jó lenne. Na, meg a balett. Nem szeretném abbahagyni.
- De balettal semmire nem mehetsz – sóhajtott.
- Tudom, de nagyon szeretem.
- És a modellkedés?
- Arról végképp nem tudok semmit.
- Szerintem egy kicsit híznod kéne, és csinálni valami portfólió féleséget. Mit szólsz?
- Híznom?
- Nagyon vékony vagy – húzta el a száját.
Egyszer nem néztem úgy igazán tükörbe, hogy mit variáljak a testemen. Sosem mondtam azt magamról, hogy szép vagyok, csak éltem az életem bíráskodás nélkül. Kicsit elgondolkoztam azon, amit mondott. Furcsa, mivel én nem vettem észre a vékonyságom. Lassan végeztem a reggelivel, felmentem a „rózsaszín országba”. Elővettem egy rövidnadrágot, egy toppal és egy balerina cipővel, aztán lementem.
- Először megyünk intézni okmányokat, ami 1-2 hét múlva meg lesz, aztán szétnézünk iskolák között, és a balett iskolák között.
Jiyong kint ült a gangon, Damival beszélgetett. Kecsesen sétáltam végig az udvarunkon, s vártam meg, amíg apa kiáll a garázsból. Odafordultam egy pillanatra, Ji intett, én pedig csak biccentettem neki. Egyszer csak üzenetem jött a telefonomra, így kihalásztam a zsebemből.
„Tetszik a rövidnadrágod ^3^” – a címzett ki más lehetett volna, mint a hátulról fixírozó Kwon Jiyong.
„ Mennyire lenne nehéz nem a seggem nézni, hanem mondjuk, a nővéreddel beszélgetnél?”- írtam vissza neki.
„Jaj, egyél meg cuki. Édes vagy amikor majd’ szét vet az ideg. Nem tudod, hogy mit tennék most veled… hm”
„Büdös perverz disznó…” – erre nevetni kezdett.
Szerencsére apa hamar kiállt, így beültem, s neki vágtunk a városnak. Elintéztük a hivatalos papírokat, aztán az iskolákat, végül elmentünk venni dolgokat a szobámhoz, amit én fogok megcsinálni, amíg apa dolgozik.
- Írj Jiyongnak, hogy átmegyünk ebédelni – mosolygott rám.
- Ahj! Muszáj?
- Igen – kuncogott gonoszan.
- Jó – írtam neki egy rövid üzenetet.
„ Remélem, örül a nagy, kocka fejed annak, hogy ma együtt ebédelünk.. Egyszer is rám mozdulsz, letépem a tökeidet!” ­ - kuncogva pötyögtem az üzenetet.
„ Meglátjuk… de amúgy örülök neki.. és szóltam anyának.” – írt vissza.
Végig jártuk a várost, vettünk pár dolgot, aztán olyan 1 óra körül értünk haza. Segítettem behordani a dolgokat, amikor kicsúszott a kezemből az egyik szatyor. Jiyong odarohant hozzám.
- Segítek – vette fel a földről.
- De jó, hogy nincs kerítés, ami távol tartana tőled.
- Miért vagy ilyen velem?
- Nem leszek a trófeád.
- Senki nem mondta, hogy az legyél. Én szeretni akarlak, nem használni.
- Jaj Jiyong. Hány lányt etettél be ezzel a dumával? – nevettem fel gúnyosan.
- Téged próbállak az őszinteségemmel etetni, de mintha falakba ütköztem volna – vett el még pár cuccot a kezemből, aztán jött utánam a házunkba.
- Oh, Jiyong szia – mosolygott apám rá. – Tedd csak le oda – mutatott a helyére.
- Hello HyunJin – ejtett meg egy mosolyt, aztán lepakolt.
Oda ment édesapámhoz, s meghajolt előtte. Csak ittam szemeimmel látványát, egyszerűen vonzó volt.
- Akkor fél óra múlva gyertek – mosolygott az a bájgúnár rám.
- Rendben, ott leszünk – s ki is kísérte apa őt.
- Rendes gyerek.
- Frászt.
- Ellenséges vagy vele, pedig láttam, hogy nézett rád.
- Ja, majd’ felfalt a szemeivel, közben lélekben megdugott vagy hatszor.
- Lefeküdtél vele – kuncogott apa gonoszan.
- Yaa! Nincs közöd hozzá! A múlt.
- Egy hete sem történt.
- Szerintem zárjuk le a témát – mentem fel a szobámba, s ledobtam magam az ágyra.
Halk éneket hallottam meg kintről, így az ablakhoz mentem. Jiyong a hatalmas fa ágán ült mely a két ház között volt. Az égre tapasztotta tekintetét, s úgy énekelt. Kikönyököltem, akár a Rómeó és Júliában, s néztem őt.
- Jagiya – nézett rám. – Mássz ki hozzám – olyan volt most teljesen, mint kiskorában.
- Dehogy mászok – löktem el magam az ablaktól.
- Gyere már, nem törik le – mosolygott.
Sóhajtottam egy nagyot, aztán kimásztam az ablakon. Valójában nem tudom, hogy ez helyes-e vagy sem, olyan romantikus volt, mégis nekem ki kellett szeretnem belőle. Leültem nem messze tőle, s csak néztem őt.
- Emlékszel mennyit ültünk itt együtt?
- Nem nagyon. Mesélsz..róla? –kértem halkan.
Széles vigyor jelent meg arcán, aztán fejét is neki döntötte a fának. – Tudod, amikor először vesztek össze anyáink, eltiltottak egymástól. Arra emlékszem, hogy te másztál ki a szobád ablakán, aztán én, mivel átjöttél bekopogni – kuncogta el magát. – Nem érdekelt akkor sem anyád véleménye. Ellene voltál, mint Párizsban. Órákig itt ültünk kint, nem csináltunk semmit, csak egymást néztük. De ez épp elég volt mindkettőnknek. Akkoriban nem voltak nagy igényeink, mint most.
Lehajtottam a fejem, hisz tényleg nem emlékeztem erre.
- _______, kérlek ne haragudj rám. Annyira megbántam a múltam – nyúlt a kezem után, de én elhúztam, így Jiyongot lehúzta a „nagy feje”, s a függő ágyba puffant.
Nevetni kezdtem, majd lenéztem.
- Jól vagy? – nevettem rajta.
- Ahhhhh – nevetni kezdett ő is. – Persze, de ez.. Yaaa! Ugorj le!
- Nincs azaz isten!
- Akkor leszedlek – elkezdett visszafelé mászni, mire én felpattantam az ágon, s még magasabbra másztam.
- Yaa! Onnan nagyot zakózhatsz, gyere lejjebb, nem bántalak! – állt az előző helyén.
Lepillantottam, kicsit megszédültem.
- Omo! Gyere – nyújtotta a kezét értem.
Belekapaszkodtam, s visszamásztam hozzá. Hirtelen magához ölelt, én pedig bújtam hozzá. Rájöttem, hogy nem tudok szabadulni tőle, bárhogy is próbálkozom.