21. Beteg Jagiya

Te szemszöged:

Istentelenül fáztam, nem éreztem jól magam, de az életem Jiyongnak köszönhettem. Bent maradt velem, aztán jött a hárpia anyám, és elüldözte. Feldúltan ment el, szinte fellökve anyámat. Amikor meglátta, h nyitva a szemem máris betrappolt hozzám.
- Jajj ______ annyira aggódtam érted.
- Te nem aggódtál, csupán megtudtad valahonnan. - fordítottam el a fejem.
- Miért kell ilyen ellenszenvesnek lenned?
- Miért kell folyton beleavatkoznod mindenbe? - vágtam vissza neki érzelmetlenül.
- Nem értelek. Mióta megjelent ez az istenverte gyerek, folyamatosan minden körülötte forog.
- Mert ő legalább érző ember, és nem fut a nők után, h kit húzzon a farkára. - morogtam, de persze ezek a szavak üresek voltak.
Hirtelen elgondolkoztam. Az a fiatal lány Jiyong szobájába, sokkal szebb volt, mint én, gondolom valami örömlány féleség lehetett. De ha Ji utánam rohant, akk a csaj az nem lett kielégítve, ergo a kis koreaim érez valamit, amiben nem biztos.
- Hallod, amit mondok? - zökkentett ki anyám a gondolatmenetemből.
- Mit kéne? - vontam fel a szemöldököm.
- Olyan vagy, mint apád! Az is a füle botját nem mozgatta bármikor szóltam hozzá.
- Épp ezért akarok vissza menni, mert ő nem irányítgatja az életem, mint a juhász a birkáit.
- Köszönöm szépen ______________. Hálás lehetnél, h neveltelek…- kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Most hagyd abba, nincs kedvem veszekedni, ja és menj haza, majd megyek én is. - küldtem el őt, ő pedig nem hitt a fülének.
Rám csapta az ajtót, így végre elsírhattam magam újra. Hiányzott az a bolond. Folyamatosan az arca van a szemem előtt, ahogy csuromvizes hajjal, egy hatalmas takaróba van bugyolálva, és a forró teát kortyolgatja. Az aggodalom akk is ott tükröződött a szemében, ő mentett meg, ő többet tett értem pár nap leforgása alatt, mint bárki más.

2 nap telt el, és semmi hír Jiyongról. Szerencsére hazamehettem már, igaz sokat kellett gyakorolnom a balettre. A mai nap is pont a hotel előtt sétáltam el ahogy mentem haza. Nem bírtam ki, bementem, aztán a recepción érdeklődtem.
- Bonjour, Kwon Jiyong még itt van a szállodában?
- Oh, bonjour, igen az úr még mindig a 425-ös lakosztályban van, igaz most nagyon ramaty állapotban. - válaszolt.
Nem vártam meg a következő kérdését vagy bármijét, felrohantam hozzá.
- KISASSZONY! – kiáltott utánam.
Azonnal látnom kellett őt. Amint felértem, halkan bekopogtam, de nem jött válasz. Benyitottam, és akk láttam, h nekem háttal fekszik.
- Jagiya. - szökött könny a szemembe.
Nem reagált, csak aludt. Óvatosan a homlokára tettem a kezem, ami tűz forró volt. Kicsit megráztam őt, h kinyissa végre pilláit. Pár perc után kinyitotta a szemét, és csak pislogott rám.
-_______. Ne haragudj rám, kérlek. - ahogy ezt kimondta, a nyakába borultam.
- Őrült Jagiya! Ne hagyj itt engem! Azonnal gyógyulj meg! - öleltem őt, közben a könnyeimmel küszködtem.
- Cssss. Nyugodj meg. – éreztem, ahogy hatalmasat szippant az illatomból, majd tűzforró kezeivel simogatni kezdte az hátam.
- Nem tudok meg nyugodni, amíg meg nem gyógyulsz.
- Ne légy gyerekes! Meg fogok gyógyulni, azt hiszem. - köhögött, én pedig elhúzódtam tőle.
- Miattam fáztál meg. Segítek, itt maradok. - mondtam neki.
- De a fellépésed.
- Csss. - tapasztottam az ajkaimat az övére, és egy gyengéd csókkal befogtam a száját.