30. Édes kettes

Jiyong szemszöge:

A nyakamba ugrott ________, és nem tudtam megállni. Ajkaimmal az övére tapadtam, s csókoltam őt. Meglepődött, de nem érdekelt, érezni akartam őt utoljára. Miután elszakadtam tőle, a szemeit fürkésztem.
- Kicsi Jagiyám.. –simogattam porcelán baba arcát.
- Jiyong. Köszönöm. – ölelt meg újra.
- Semmiség, viszont, amit mondanom kell az több mint a semmi. – sóhajtottam fájdalmasan.
- Micsodát? – nézett rám.
- Holnap után, haza megyek. – ahogy ezt kiböktem, egyre szorosabban ölelt, s rázkódott.
- Ne hagyj itt!
- Gyere velem. Hidd el jobb lesz. – ahogy ezt kimondtam, megjelent a hárpia anyja.
- _______, engedted el azt a nyomorultat! – ripakodott rá.
- Nocsak Melanie, rég láttuk egymást. – szólalt meg mellőlünk HyunJin.
- Mi? Te még élsz vénember? – kacagott zavartan.
- Fiatalabbnak nézek ki, mint te, aki európai. Beszélni szeretnék veled.
- Nincs miről beszélnünk. ________ kész vagy? Menjünk!
- De, ______-ról/ről van szó. El akarom vinni magammal.
- Mi? – majd kacarászott, persze én egy percig nem eresztettem a Jagiyámat.
- Jól hallottad Melanie. Papírom van róla, hogy hozzám költözzön.
- Nem viszed őt sehova, nem érdekel. – kezdett el üvöltözni.
HyunJint igazán türelmes embernek ismertem, de most neki támadt Melanie-nek. Elvitte a kocsijáig és beültette őt, majd veszekedve elhajtottak abba a hotelbe ahol én is voltam.
- Félek, hogy anya kárt tesz apában. – sóhajtotta ______.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Gyere velem. – mi sétálva tettük meg azt a távot a szállodáig.
Kézen fogva sétáltunk végig az utcán, igaz már sötét volt, de nem érdekelt. Mikor már majdnem a szállodához értünk halkan szólalt meg.
- Tényleg azt akarod, hogy kimenjek veled Koreába?
- Igen kicsi Jagiya. – cirógattam meg a kézfejét.
Hirtelen megtorpant, és maga felé fordított. Csak egymást bámultuk, hogy hátha valamit ki tudunk olvasni a másik tekintetéből.
- És, mennyi az esély arra, hogy boldog legyek kint? – gondolkozó arcot vett fel, ami aranyossá tette őt.
- Tudod mennyi? – húztam magamhoz, és a homlokom az övének dőltöttem.
- Nem, épp ezért szeretném megtudni. – karolta át a nyakam.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon nagy esélye van. Minden erőmmel azon leszek, hogy az én kicsi Jagiyám boldog legyen, hogy vissza szokj Koreához, és új barátaid legyenek. Természetesen, csak ha velem maradsz. – pusziltam meg az orrát.
Nyomott egy hosszú puszit az ajkaimra, amit én csókká alakítottam át. Először még nem kértem bebocsátást a nyelvemmel, mivel jól eljátszadoztam az ajkaival. Később, amikor meguntam, szerelmes táncra hívtam a nyelvét. Vékony ujjaival a hajamba túrt, s a kisebb kiálló tincseimmel játszadozott. Alig akartam elszakadni tőle, tudtam, hogy ha nemet mond, soha többé nem látom őt. Szorosan magamhoz öleltem őt, és a hátát simogattam.
- Nos, jössz velem Koreába? – tettem fel utoljára a kérdést.
Egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját, eltolt magától, s könnyes szemeivel fürkészte az arcom, amin jelen pillanat döbbenet uralkodott.