Te szemszöged:
Nagyon nehéz volt
kimondanom ezeket a szavakat Jiyongnak. Láttam a szemeiben a döbbenetet, azt,
hogy legszívesebben tiltakozna ez ellen. De nem tette. Beletörődött sorsába,
melyet én szúrtam el. Könnyeimmel küszködve álltam apu mellett. Értetlenül pislogott
rám, s abban a hitben élt, hogy nekem nem tetszik Korea.
- ______ kincsem, minden rendben? Nem jó itt? – karolta át a vállam, miközben a csomagkiadó szalagnál álltunk.
Gyorsan letöröltem sós cseppjeimet. – Igen, persze. Ne aggódj, nem vagyok szomorú és nagyon is jó itt – pillantottam rá.
Amikor utoljára láttam, rövid haja volt és öltönyt viselt. Üzletemberként sokat volt rajta, most viszont kicsit hosszabb a haja, s egyszerű ruhákban van.
- De biztosan? Tudom, hogy annyira nem ismerjük egymást, tizenhat éve nem találkoztunk. Szeretnék segíteni neked, tudni akarom, mit érzel, ha fáj, akkor az, miért van. Érted? Nem akarok rossz apa lenni. Én… - itt elakadt a szava, mert megöleltem őt.
- Szeretlek apa, hiányoztál – suttogtam, miközben szipogtam, s újra eleredtek könnyeim.
- Oh, ______. Te is nekem – simogatta a hátam. – Itt a bőrönd – engedett el, aztán levette a táskánkat a szalagról.
A másik oldalon ott állt ő. Arca nyúzott volt, fülében ott lógott a fülhallgató. Nem láttam a szemüvege alá, így nem tudtam merre néz, viszont ő láthatta, hogy feltűnően vizslattam arcát.
- Menjünk – szólalt meg hirtelen apa.
- Rendben – indultunk el, de én még Jiyongra néztem. Ott állt a testőreivel, s arca nem rezdült. Nagy levegőt vettem, követtem aput, hogy ne tévedjek el a reptéren. Talán ez volt az utolsó pillanat, amikor Ji-t láttam. Apa egy taxit intett le, betettük hátra a csomagot, aztán beültünk. Az autóban csak néztem ki a fejemből, s elmerengtem, hogy ugyan milyen lesz anya nélkül, milyen lesz majd csupa koreai ember között. Tény, hogy értek ezen a nyelven, mégis nagyon furcsa lesz. Valahol Szöul másik végében jártunk, amikor apa kapott egy hívást a szállítóktól, akik átvették sikeresen a csomagjaim, s a háza felé tartanak. Rápillantottam, s áhítattal néztem édesapám fiatalos arcát. Olyan voltam, mint aki még életében nem látott embert. Időközben rá jöttem, hogy az arcom kísértetiesen hasonlít az övére.
- Mi az? – mosolyodott el, ekkor lehetett látni, hogy jóval túl van a harmincon.
- Jó újra látni, tudom ős rég volt már az, amikor találkoztunk, de… - ekkor félbeszakított.
- Senki nem szakíthat el tőlem – ölelt magához.
Az út hátralévő részét ölelkezve tettük meg. Egy kertes házhoz értünk, ami teljesen ugyanolyan volt, mint a többi, ami a szomszédságában volt. A taxi megállt, apu pedig kiszállt, hogy az ajtót kinyithassa nekem. Annyira jól esett a törődése, amíg anyáékkal éltem, általában bevágták előttem az ajtót. Kivette a bőröndöket és előre ment velük.
- Jaj, apa hagyd, majd beviszem én – mosolyodtam el.
- Ugyan, ne nézd apádat ennyire gyengének, semmi bajom nem lesz – nevette el magát.
- Nem néztelek annak – kuncogtam, s bementünk.
Egyszerűen gyönyörű volt a lakás, a nappaliban hatalmas ablakok voltak, melyek a hátsó kertre néztek. Körbe pillantottam a helyiségen, viszont minden más volt, mint a párizsi házunkban, ahol galériaszerűen volt minden kialakítva. Itt is volt emeleti rész, egy teljesen elrejtett lépcsővel. A konyha amerikai stílusú volt, egyszerű berendezéssel.
- Érezd otthon magad – mosolygott. – Mióta utoljára itt jártál kicsit átalakult az egész, bár nem hiszem, hogy emlékszel rá, hisz kicsi voltál.
- A nagy zongora hová lett? – kérdeztem hirtelen. Amikor itt éltünk, mindig apa játszott rajta, s mi Jiyonggal arra aludtunk el. Milyen rég is volt az.
- Eladtam… Nem használtam, így csak a helyet foglalta – lett zavart egy kicsit.
- Értem – mosolyogtam rá biztatóan. –Szétnézhetek?
- Persze, hisz mától ez a te otthonod is.
Eltettem egy eleső részre a bőröndöm, s újra felfedeztem régi otthonom. A fürdő, az előszoba, mind-mind új arcot öltött magára. Ahogy az emeletre mentem elgondolkoztam, hogy melyik volt az én szobám. Automatikusan a jobb oldali ajtóhoz mentem. Benyitottam, elém tárultak a rózsaszín falak, a babaház, az állatos képek a falon, s az ágyam, melyet a költözés előtt kaptam 3-4 nappal. Odasétáltam az ablakhoz, kinéztem rajta és Jiyong régi szobájának ablakát pillantottam meg. Régebben annyi mindent csináltunk együtt. Homokvárat építettünk, fogócskáztunk, bújócskáztunk, most meg egy mihaszna balerina vagyok, aki nem tudja, mihez kezdjen nélküle. Visszapillantottam a szobámba. A falon egy nagy parafatábla volt, amit még apu csinált, hogy az emlékeimet gyűjtsem rá kép formájában. Pár gyermekkori kép volt rajta, illetve amit még anyu csinált feliratot. Ez alatt a kis asztalon egy dobozka állt. Kíváncsian nyitottam fel a fedelét, zenélni kezdett. A közepén pedig egy balerina táncolt. Teljesen kiment a fejemből, hogy nekem volt ilyenem, amit még apu szüleitől kaptam. Halkan jött mögém apa, s megszólalt, ezzel megijesztve engem.
- Fel kell újítani a szobád – karolta át a vállam.
- Nem árt, eléggé… rózsaszín – nevettem. – Igazából nem vagyok oda érte.
- A szoknyátok tánc közben nem az?
- Tütünek hívják, és mindenki választhatott színt. Én mindig fehéret választottam. Amúgy van itt a városban balett iskola?
- Persze, majd elmegyünk holnap. És keresünk majd egy sulit neked, hogy szeptembertől tovább tudj tanulni – mosolygott kedvesen.
- Okés – gondolkoztam el, s ránéztem. – Apa..
- Igen?
- Eszünk? – jöttem zavarba, mire hahotázni kezdett.
- Hát persze kincsem, gyere – mentünk le együtt.
- Bibimbap jó lesz? – mosolygott rám.
- Igen. Segíthetek? Anya sosem engedte, hogy segítsek neki – néztem bambi szemekkel rá.
- Természetesen – nevetett, s elővette a zöldségeket hozzá.
Végig beszélgettük az egész estét, hogy miről maradtunk le egymás életében. Teljesen hozzá szoktam ahhoz, hogy ő van velem. Időközben a csomagjaim is megérkeztek, de azokat a nappaliban hagytam. Este zuhanyzás után aludni tértünk. Másnap viszonylag hamar keltem, lementem csináltam egy nagy bögre forró csokit magamnak, így kimentem az udvarra. A házunk előtt volt egy hatalmas fa, aminek ágán egy hinta csüngött. Kiültem rá, elkezdtem kortyolni az italom, amikor egy hófehér autó gördült a szomszéd házhoz. Hirtelen egy fiatal lány szaladt ki, illetve neki a szülei. Ekkor jöttem rá, hogy Jiyong szülei és nővére. A bögrét letettem a fűbe, kicsit löktem magam a hintán.
- Oppa! – ölelte könnyezve Dami Jiyongot, amikor kiszállt az autóból.
Ji levette a szemüvegét, szorosan ölelte őt. – Noona – kuncogott.
- Nagyon hiányoztál kicsi fiam – csatlakozott az anyukája is.
Az apukája felém pillantott, majd vissza Jiyongra nézett, megölelte őt is. Nagyon sutyorogtak, végül Jiyong anyukája kiáltott fel.
- ______! Kicsikém te vagy az? – indult el felém.
Felálltam, s elindultam én is. Féltem, nem tudtam mit is mondhatnék neki.
- I-igen – dadogtam és szörnyen zavarban voltam.
- Jézusom, de rég láttalak, de gyönyörű lettél. Damit megismered még? – ért mellénk ő is.
- Persze – mosolyodtam el, közben Jiyong is megérkezett.
- És Jiyongot?
Nagyot sóhajtottam, kiszáradtak az ajkaim. Szívem hevesen kalapált. Mit mondjak neki?
- Persze hogy megismer. Hisz együtt jöttünk haza Párizsból – válaszolt helyettem Jiyong.
- És nem is örültök egymásnak? – hitetlenkedett Dami.
Jiyong hirtelen magához ölelt, én pedig zavarba jöttem. Csak álltunk ott, végül elengedett.
- Jaj kicsi ______, délután nem jöttök át HyunJin-nal ebédelni?
- Öhm, nem tudom, meddig leszünk bent a városban, de megemlítem neki.
- Örülnék neki, ha jönnétek – fogta meg a kezem Jiyong.
Rápillantottam, elhúztam a kezem. Mit tervez, hogy ennyire szívesen látna? Érdekes.
- ______ kincsem, minden rendben? Nem jó itt? – karolta át a vállam, miközben a csomagkiadó szalagnál álltunk.
Gyorsan letöröltem sós cseppjeimet. – Igen, persze. Ne aggódj, nem vagyok szomorú és nagyon is jó itt – pillantottam rá.
Amikor utoljára láttam, rövid haja volt és öltönyt viselt. Üzletemberként sokat volt rajta, most viszont kicsit hosszabb a haja, s egyszerű ruhákban van.
- De biztosan? Tudom, hogy annyira nem ismerjük egymást, tizenhat éve nem találkoztunk. Szeretnék segíteni neked, tudni akarom, mit érzel, ha fáj, akkor az, miért van. Érted? Nem akarok rossz apa lenni. Én… - itt elakadt a szava, mert megöleltem őt.
- Szeretlek apa, hiányoztál – suttogtam, miközben szipogtam, s újra eleredtek könnyeim.
- Oh, ______. Te is nekem – simogatta a hátam. – Itt a bőrönd – engedett el, aztán levette a táskánkat a szalagról.
A másik oldalon ott állt ő. Arca nyúzott volt, fülében ott lógott a fülhallgató. Nem láttam a szemüvege alá, így nem tudtam merre néz, viszont ő láthatta, hogy feltűnően vizslattam arcát.
- Menjünk – szólalt meg hirtelen apa.
- Rendben – indultunk el, de én még Jiyongra néztem. Ott állt a testőreivel, s arca nem rezdült. Nagy levegőt vettem, követtem aput, hogy ne tévedjek el a reptéren. Talán ez volt az utolsó pillanat, amikor Ji-t láttam. Apa egy taxit intett le, betettük hátra a csomagot, aztán beültünk. Az autóban csak néztem ki a fejemből, s elmerengtem, hogy ugyan milyen lesz anya nélkül, milyen lesz majd csupa koreai ember között. Tény, hogy értek ezen a nyelven, mégis nagyon furcsa lesz. Valahol Szöul másik végében jártunk, amikor apa kapott egy hívást a szállítóktól, akik átvették sikeresen a csomagjaim, s a háza felé tartanak. Rápillantottam, s áhítattal néztem édesapám fiatalos arcát. Olyan voltam, mint aki még életében nem látott embert. Időközben rá jöttem, hogy az arcom kísértetiesen hasonlít az övére.
- Mi az? – mosolyodott el, ekkor lehetett látni, hogy jóval túl van a harmincon.
- Jó újra látni, tudom ős rég volt már az, amikor találkoztunk, de… - ekkor félbeszakított.
- Senki nem szakíthat el tőlem – ölelt magához.
Az út hátralévő részét ölelkezve tettük meg. Egy kertes házhoz értünk, ami teljesen ugyanolyan volt, mint a többi, ami a szomszédságában volt. A taxi megállt, apu pedig kiszállt, hogy az ajtót kinyithassa nekem. Annyira jól esett a törődése, amíg anyáékkal éltem, általában bevágták előttem az ajtót. Kivette a bőröndöket és előre ment velük.
- Jaj, apa hagyd, majd beviszem én – mosolyodtam el.
- Ugyan, ne nézd apádat ennyire gyengének, semmi bajom nem lesz – nevette el magát.
- Nem néztelek annak – kuncogtam, s bementünk.
Egyszerűen gyönyörű volt a lakás, a nappaliban hatalmas ablakok voltak, melyek a hátsó kertre néztek. Körbe pillantottam a helyiségen, viszont minden más volt, mint a párizsi házunkban, ahol galériaszerűen volt minden kialakítva. Itt is volt emeleti rész, egy teljesen elrejtett lépcsővel. A konyha amerikai stílusú volt, egyszerű berendezéssel.
- Érezd otthon magad – mosolygott. – Mióta utoljára itt jártál kicsit átalakult az egész, bár nem hiszem, hogy emlékszel rá, hisz kicsi voltál.
- A nagy zongora hová lett? – kérdeztem hirtelen. Amikor itt éltünk, mindig apa játszott rajta, s mi Jiyonggal arra aludtunk el. Milyen rég is volt az.
- Eladtam… Nem használtam, így csak a helyet foglalta – lett zavart egy kicsit.
- Értem – mosolyogtam rá biztatóan. –Szétnézhetek?
- Persze, hisz mától ez a te otthonod is.
Eltettem egy eleső részre a bőröndöm, s újra felfedeztem régi otthonom. A fürdő, az előszoba, mind-mind új arcot öltött magára. Ahogy az emeletre mentem elgondolkoztam, hogy melyik volt az én szobám. Automatikusan a jobb oldali ajtóhoz mentem. Benyitottam, elém tárultak a rózsaszín falak, a babaház, az állatos képek a falon, s az ágyam, melyet a költözés előtt kaptam 3-4 nappal. Odasétáltam az ablakhoz, kinéztem rajta és Jiyong régi szobájának ablakát pillantottam meg. Régebben annyi mindent csináltunk együtt. Homokvárat építettünk, fogócskáztunk, bújócskáztunk, most meg egy mihaszna balerina vagyok, aki nem tudja, mihez kezdjen nélküle. Visszapillantottam a szobámba. A falon egy nagy parafatábla volt, amit még apu csinált, hogy az emlékeimet gyűjtsem rá kép formájában. Pár gyermekkori kép volt rajta, illetve amit még anyu csinált feliratot. Ez alatt a kis asztalon egy dobozka állt. Kíváncsian nyitottam fel a fedelét, zenélni kezdett. A közepén pedig egy balerina táncolt. Teljesen kiment a fejemből, hogy nekem volt ilyenem, amit még apu szüleitől kaptam. Halkan jött mögém apa, s megszólalt, ezzel megijesztve engem.
- Fel kell újítani a szobád – karolta át a vállam.
- Nem árt, eléggé… rózsaszín – nevettem. – Igazából nem vagyok oda érte.
- A szoknyátok tánc közben nem az?
- Tütünek hívják, és mindenki választhatott színt. Én mindig fehéret választottam. Amúgy van itt a városban balett iskola?
- Persze, majd elmegyünk holnap. És keresünk majd egy sulit neked, hogy szeptembertől tovább tudj tanulni – mosolygott kedvesen.
- Okés – gondolkoztam el, s ránéztem. – Apa..
- Igen?
- Eszünk? – jöttem zavarba, mire hahotázni kezdett.
- Hát persze kincsem, gyere – mentünk le együtt.
- Bibimbap jó lesz? – mosolygott rám.
- Igen. Segíthetek? Anya sosem engedte, hogy segítsek neki – néztem bambi szemekkel rá.
- Természetesen – nevetett, s elővette a zöldségeket hozzá.
Végig beszélgettük az egész estét, hogy miről maradtunk le egymás életében. Teljesen hozzá szoktam ahhoz, hogy ő van velem. Időközben a csomagjaim is megérkeztek, de azokat a nappaliban hagytam. Este zuhanyzás után aludni tértünk. Másnap viszonylag hamar keltem, lementem csináltam egy nagy bögre forró csokit magamnak, így kimentem az udvarra. A házunk előtt volt egy hatalmas fa, aminek ágán egy hinta csüngött. Kiültem rá, elkezdtem kortyolni az italom, amikor egy hófehér autó gördült a szomszéd házhoz. Hirtelen egy fiatal lány szaladt ki, illetve neki a szülei. Ekkor jöttem rá, hogy Jiyong szülei és nővére. A bögrét letettem a fűbe, kicsit löktem magam a hintán.
- Oppa! – ölelte könnyezve Dami Jiyongot, amikor kiszállt az autóból.
Ji levette a szemüvegét, szorosan ölelte őt. – Noona – kuncogott.
- Nagyon hiányoztál kicsi fiam – csatlakozott az anyukája is.
Az apukája felém pillantott, majd vissza Jiyongra nézett, megölelte őt is. Nagyon sutyorogtak, végül Jiyong anyukája kiáltott fel.
- ______! Kicsikém te vagy az? – indult el felém.
Felálltam, s elindultam én is. Féltem, nem tudtam mit is mondhatnék neki.
- I-igen – dadogtam és szörnyen zavarban voltam.
- Jézusom, de rég láttalak, de gyönyörű lettél. Damit megismered még? – ért mellénk ő is.
- Persze – mosolyodtam el, közben Jiyong is megérkezett.
- És Jiyongot?
Nagyot sóhajtottam, kiszáradtak az ajkaim. Szívem hevesen kalapált. Mit mondjak neki?
- Persze hogy megismer. Hisz együtt jöttünk haza Párizsból – válaszolt helyettem Jiyong.
- És nem is örültök egymásnak? – hitetlenkedett Dami.
Jiyong hirtelen magához ölelt, én pedig zavarba jöttem. Csak álltunk ott, végül elengedett.
- Jaj kicsi ______, délután nem jöttök át HyunJin-nal ebédelni?
- Öhm, nem tudom, meddig leszünk bent a városban, de megemlítem neki.
- Örülnék neki, ha jönnétek – fogta meg a kezem Jiyong.
Rápillantottam, elhúztam a kezem. Mit tervez, hogy ennyire szívesen látna? Érdekes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése