37. Zavarodott érzelmek

Te szemszöged:

Nagyon felkavart a találkozás vele, velük. Kwon mami, mintha az évek alatt nem is öregedett volna. Muszáj voltam azokat Jiyongnak megint mondanom, igaz a bűntudat gyötör, hisz régebben annyira szerettem náluk lenni – már amennyi emlékfoszlány van az eszemben. Az üres bögrével a kezemben mentem be a konyhába.
- Jó reggelt, korán felébredtél – jelent meg kócosan, s kicsit nyúzottan édesapám.
- Neked is – mosolyodtam el rajta. – Az idő eltolódás. Valahogy nem sikerült még hozzá szoknom – öblítettem el bögrém.
- Reggeliztél már?
- Csak egy forrócsokit ittam.
- Szeretnél koreai reggelit fogyasztani? – csinált közben magának kávét.
- Igen, meg szeretném kóstolni – ültem le az asztalhoz. – Kell segíteni?
- Csak ülj nyugodtan, megcsinálom. Annyira furcsa, hogy újra itt vagy velem – háttal állt nekem, de tudtam, hogy egy-egy örömkönnyet elmorzsolt, hisz megremegett a hangja.
Csendben voltam, s gondolkoztam, hogy mi legyen akkor az ebéddel.
- Apa – hosszas hallgatás után szólaltam meg.
- Igen? – fordult felém.
- Jiyong anyukája áthívott ma minket ebédelni.
- Oh, megint? – nevetett. – És mit mondtál neki?
- Hogy én nem lennék jó társaság – ahogy ezt ki mondtam, apró mandula szemei kitágultak.
- Miért mondtad ezt neki? Nagyon várták már, hogy hazaérj.
- A fia miatt.
- Mit csinált? – láttam, hogy lassan ideges lesz.
- Ne idegeskedj, nem tesz jót. Semmi olyat, amit én nem akartam volna.
- Szóval lefeküdtetek – ahogy ezt kimondta, arcom elvörösödött. – Nem kell zavarba jönni, Jiyong jó képű – sóhajtott. – Csak tudnám, hogy miért pont téged szemelt ki.
- Én is ugyanúgy hibás vagyok ez miatt. Mindenhez két ember kell.
- És mi miatt vesztetek össze? Feltételezem, hogy nem hiába sírtál a repülőtéren.
Lehajtottam a fejem. Rég nem találkoztam apával, de jobban ismert, mint gondoltam. Nagyon sokat beszéltünk telefonon, néha írtunk egymásnak levelet.
- Ez miatt. Kérdeztem a múltjáról, ő pedig készségesen válaszolt – odajött hozzám, felemelte a fejem, hosszú fürtjeimet a hátam mögé simította.
- Szépségem, te bele szerettél Jiyongba – mosolygott.
- Mi? Nem! Nem! – tiltakoztam. – Nem szerettem belé.
- Mit mondott neked?
- A nőkön bosszút állt. Miattam – halkan mondtam a végét.
Végig mosolygott, aztán visszament a reggelit folytatni. – Fiatalság, bolondság. Anyád miatt én is sokat szenvedtem, de leginkább miattad. Jiyong pedig azért tette, mert te voltál a legjobb barátja, csak anyádnak beindult a karrier, én pedig aznap kaptam előléptetést, pedig mentem volna. Végül elváltunk anyáddal. Bocsásd meg ezt Jinek. Hidd el teperni fog a szeretetedért, azért hogy egy kicsit is kapjon belőle – szavai a fejemben maradtak, hirtelen összezavarodtam.
- Kész a reggeli – hozta elém, megterített, s együtt reggeliztünk.
Körülbelül a felénél járhattunk, amikor félig teli szájjal kifakadtam.
- Úristen apa, ez isteni – s folytattam is tovább az evést, mire nevetni kezdett.
- Örülök neki, hogy ízlik. Amúgy milyen suliba szeretnél járni? – ivott egy kicsit.
- Nem tudom. Valami művészeti iskola jó lenne. Na, meg a balett. Nem szeretném abbahagyni.
- De balettal semmire nem mehetsz – sóhajtott.
- Tudom, de nagyon szeretem.
- És a modellkedés?
- Arról végképp nem tudok semmit.
- Szerintem egy kicsit híznod kéne, és csinálni valami portfólió féleséget. Mit szólsz?
- Híznom?
- Nagyon vékony vagy – húzta el a száját.
Egyszer nem néztem úgy igazán tükörbe, hogy mit variáljak a testemen. Sosem mondtam azt magamról, hogy szép vagyok, csak éltem az életem bíráskodás nélkül. Kicsit elgondolkoztam azon, amit mondott. Furcsa, mivel én nem vettem észre a vékonyságom. Lassan végeztem a reggelivel, felmentem a „rózsaszín országba”. Elővettem egy rövidnadrágot, egy toppal és egy balerina cipővel, aztán lementem.
- Először megyünk intézni okmányokat, ami 1-2 hét múlva meg lesz, aztán szétnézünk iskolák között, és a balett iskolák között.
Jiyong kint ült a gangon, Damival beszélgetett. Kecsesen sétáltam végig az udvarunkon, s vártam meg, amíg apa kiáll a garázsból. Odafordultam egy pillanatra, Ji intett, én pedig csak biccentettem neki. Egyszer csak üzenetem jött a telefonomra, így kihalásztam a zsebemből.
„Tetszik a rövidnadrágod ^3^” – a címzett ki más lehetett volna, mint a hátulról fixírozó Kwon Jiyong.
„ Mennyire lenne nehéz nem a seggem nézni, hanem mondjuk, a nővéreddel beszélgetnél?”- írtam vissza neki.
„Jaj, egyél meg cuki. Édes vagy amikor majd’ szét vet az ideg. Nem tudod, hogy mit tennék most veled… hm”
„Büdös perverz disznó…” – erre nevetni kezdett.
Szerencsére apa hamar kiállt, így beültem, s neki vágtunk a városnak. Elintéztük a hivatalos papírokat, aztán az iskolákat, végül elmentünk venni dolgokat a szobámhoz, amit én fogok megcsinálni, amíg apa dolgozik.
- Írj Jiyongnak, hogy átmegyünk ebédelni – mosolygott rám.
- Ahj! Muszáj?
- Igen – kuncogott gonoszan.
- Jó – írtam neki egy rövid üzenetet.
„ Remélem, örül a nagy, kocka fejed annak, hogy ma együtt ebédelünk.. Egyszer is rám mozdulsz, letépem a tökeidet!” ­ - kuncogva pötyögtem az üzenetet.
„ Meglátjuk… de amúgy örülök neki.. és szóltam anyának.” – írt vissza.
Végig jártuk a várost, vettünk pár dolgot, aztán olyan 1 óra körül értünk haza. Segítettem behordani a dolgokat, amikor kicsúszott a kezemből az egyik szatyor. Jiyong odarohant hozzám.
- Segítek – vette fel a földről.
- De jó, hogy nincs kerítés, ami távol tartana tőled.
- Miért vagy ilyen velem?
- Nem leszek a trófeád.
- Senki nem mondta, hogy az legyél. Én szeretni akarlak, nem használni.
- Jaj Jiyong. Hány lányt etettél be ezzel a dumával? – nevettem fel gúnyosan.
- Téged próbállak az őszinteségemmel etetni, de mintha falakba ütköztem volna – vett el még pár cuccot a kezemből, aztán jött utánam a házunkba.
- Oh, Jiyong szia – mosolygott apám rá. – Tedd csak le oda – mutatott a helyére.
- Hello HyunJin – ejtett meg egy mosolyt, aztán lepakolt.
Oda ment édesapámhoz, s meghajolt előtte. Csak ittam szemeimmel látványát, egyszerűen vonzó volt.
- Akkor fél óra múlva gyertek – mosolygott az a bájgúnár rám.
- Rendben, ott leszünk – s ki is kísérte apa őt.
- Rendes gyerek.
- Frászt.
- Ellenséges vagy vele, pedig láttam, hogy nézett rád.
- Ja, majd’ felfalt a szemeivel, közben lélekben megdugott vagy hatszor.
- Lefeküdtél vele – kuncogott apa gonoszan.
- Yaa! Nincs közöd hozzá! A múlt.
- Egy hete sem történt.
- Szerintem zárjuk le a témát – mentem fel a szobámba, s ledobtam magam az ágyra.
Halk éneket hallottam meg kintről, így az ablakhoz mentem. Jiyong a hatalmas fa ágán ült mely a két ház között volt. Az égre tapasztotta tekintetét, s úgy énekelt. Kikönyököltem, akár a Rómeó és Júliában, s néztem őt.
- Jagiya – nézett rám. – Mássz ki hozzám – olyan volt most teljesen, mint kiskorában.
- Dehogy mászok – löktem el magam az ablaktól.
- Gyere már, nem törik le – mosolygott.
Sóhajtottam egy nagyot, aztán kimásztam az ablakon. Valójában nem tudom, hogy ez helyes-e vagy sem, olyan romantikus volt, mégis nekem ki kellett szeretnem belőle. Leültem nem messze tőle, s csak néztem őt.
- Emlékszel mennyit ültünk itt együtt?
- Nem nagyon. Mesélsz..róla? –kértem halkan.
Széles vigyor jelent meg arcán, aztán fejét is neki döntötte a fának. – Tudod, amikor először vesztek össze anyáink, eltiltottak egymástól. Arra emlékszem, hogy te másztál ki a szobád ablakán, aztán én, mivel átjöttél bekopogni – kuncogta el magát. – Nem érdekelt akkor sem anyád véleménye. Ellene voltál, mint Párizsban. Órákig itt ültünk kint, nem csináltunk semmit, csak egymást néztük. De ez épp elég volt mindkettőnknek. Akkoriban nem voltak nagy igényeink, mint most.
Lehajtottam a fejem, hisz tényleg nem emlékeztem erre.
- _______, kérlek ne haragudj rám. Annyira megbántam a múltam – nyúlt a kezem után, de én elhúztam, így Jiyongot lehúzta a „nagy feje”, s a függő ágyba puffant.
Nevetni kezdtem, majd lenéztem.
- Jól vagy? – nevettem rajta.
- Ahhhhh – nevetni kezdett ő is. – Persze, de ez.. Yaaa! Ugorj le!
- Nincs azaz isten!
- Akkor leszedlek – elkezdett visszafelé mászni, mire én felpattantam az ágon, s még magasabbra másztam.
- Yaa! Onnan nagyot zakózhatsz, gyere lejjebb, nem bántalak! – állt az előző helyén.
Lepillantottam, kicsit megszédültem.
- Omo! Gyere – nyújtotta a kezét értem.
Belekapaszkodtam, s visszamásztam hozzá. Hirtelen magához ölelt, én pedig bújtam hozzá. Rájöttem, hogy nem tudok szabadulni tőle, bárhogy is próbálkozom.