38. Családi ebéd

Jiyong szemszöge:


- Muszáj, előnyben tartanod az ő akaratát. Szereted őt, ezt látom – ült velem szemben apa, s csak nézett.
- Tudom, de… Annyira hiányzott, annyira akarom őt.
- Fiam! Hódítsd meg őt, nekem is nehéz volt anyádat, de sikerült – mosolyodott el.
Anya egy konyharuhába törölte a kezét, amikor kijött a konyhából. – Sikerült, de, csak mert megsajnáltalak! – kuncogott.
- Oh, igazán? – csikizte apa meg őt. Nevetnem kellett, annyira gyerekesen viselkedtek, mégis szerették egymást.
- Oppa, kijössz velem a teraszra? – tartotta a tálcát a kezében a nővérem.
Annak ellenére, hogy idősebb volt tőlem, az oppájának hívott, mely megtisztelő volt számomra. Kiültünk a hintaágyra, s az előttünk lévő asztalra tette a kávét.
- Mesélj, milyen volt Párizs? – csillogott a szeme. – És a ruhák? Mindenről hallani akarok! – mosolygott.
- Nagyon jó volt, este voltam az Eiffel-toronyban, egyszerűen gyönyörű – majd mesélni kezdtem mindenről neki, amikor ________ egy kis rövidnadrágban, lábait kecsesen pakolgatva jelent meg. Egy pillanatra felénk fordult, én pedig intettem neki. Egy biccentéssel jelezte, hogy észrevett, aztán továbbra is háttal állt nekem.
- És találkoztam vele, ezzel a kis boszival – dőltem hátra. – Teljesen elcsavarta a fejem.
- Írj neki sms-t – kuncogott összeesküvő módjára testvérem.
„Tetszik a rövidnadrágod ^3^” – írtam le neki, s vártam a reakcióját.
„ Mennyire lenne nehéz nem a seggem nézni, hanem mondjuk, a nővéreddel beszélgetnél?” - kis mogorva, nem hogy rám nézne, nem… háttal pötyög nekem, tökéletes rálátást biztosítva a fenekéről.
„Jaj, egyél meg cuki. Édes vagy amikor majd’ szétvet az ideg. Nem tudod, hogy mit tennék most veled… hm” – gondolataim, máris vadabb vizekre eveztek. Elképzeltem, ahogy a kis rövidnadrág hátsózsebébe nyúlva erősen megmarkolom kerek fenekét, miközben a csókba nyög.
„Büdös perverz disznó…” – nem bírtam visszatartani a nevetésem, hátra dőltem a hintában és nevettem.
- Kedvel téged, csak dacol – kevergette a kávéját.
- Kedvel… persze. Csak tökfej vagyok, és elrontottam mindent. Nagyot csalódott bennem, pedig azt akartam, hogy bízzon és majd valamikor hozzám költözzön – sóhajtottam.
- Nem lenne túl korai? Hisz még csak most kaptuk vissza őt.
- Dami, a szerelem nem ismer határokat. Mióta egyedül vagyok már – hörpintettem a kávémból.
- Én ennek örülök! Az a modell cafka nem illett hozzád – mordult fel, én pedig elnevettem magam.
Dami mindig is olyan volt, hogy ami a szívén, az a száján. Nem félt kimondani a véleményét. Valóban nem szerette Kiko-t, nem volt a szíve csücske, azóta, mióta a szülinapomon, leöntötte őt vörösborral. Annyira elbeszélgettük az időt, hogy a telefonom üzenetjelző hangja ébresztett fel.
„ Remélem, örül a nagy, kocka fejed annak, hogy ma együtt ebédelünk.. Egyszer is rám mozdulsz, letépem a tökeidet!” – még mindig harapós kedvében van. Bementem anyához és szóltam neki.
- Eomma, jönnek majd át ________-k ebédelni – támaszkodtam a konyhapultnak.
- Oh, ennek örülök – mosolyodott el.
„ Meglátjuk… de amúgy örülök neki.. és szóltam anyának.” – írtam vissza aztán neki, s vártam, hogy hazaérjen.
Vissza kiültem Damival még egy kicsit, amikor olyan délután 1 óra körül begördült az autójuk a feljáróra. Felpattantam, s lassan indultam el feléjük. Jagiya a kezében fogott egy csomó szatyrot, így odamentem. Mire odaértem, mintha csak nekem kedvezett volna, leejtette.
- Segítek – kaptam fel a földről.
- De jó, hogy nincs kerítés, ami távol tartana tőled – érdekes szemeivel az enyémbe mélyedt.
HyunJin mondta hova tegyem le végül a dolgokat, amiket vásároltak, utána ott sem voltam. Gondoltam egyet, kimásztam a két ház közötti fára az ablakomon keresztül. Kiültem ugyanúgy, mint régen. Az kék eget bámultam, s az elszálló madarakat, mintha nem lenne semmilyen gondom sem. Elkezdtem énekelni, legbelül remélve, hogy Jagiya kikukkol az ablakon. Percekkel később érdeklődő tekintettel könyökölt a párkányon.
- Jagiya – pillantottam rá. – Mássz ki hozzám – kuncogtam egyet az ötlettől.
- Dehogy mászok – lépett hátrébb.
Elmosolyodtam. – Gyere már, nem törik le.
Egy sóhajtás kíséretében megadta magát, s mellém mászott. Előtörtek a régi emlékek vele. Azaz idő, amit a fán töltöttünk, mintha csak csavarták volna a mutatókat. Egy óra olyan hamar eltelt, hogy a következő kép az volt, ahogy az asztalnál ülünk hatan. Apa az asztalfőnél, HyunJin a másik oldalt, Dami Anya mellett, én pedig Jagiya mellett. Szerencsémre az abrosz hosszú volt, így a kezét az enyémbe csúsztattam. El akarta húzni, de nem engedtem neki. Hosszú ujjaimmal simogattam a kezét, éreztem, ahogy megenyhül, ám nem készültem rá, hogy elhúzza végül.
- Gyerekek, egyetek! – kuncogott anya jókedvűen.
- Jaj, Mrs. Kwon isteni finom, de annyira tele vagyok – a felét sem ette még meg.
- _______ egyél! Mit beszéltünk meg? – szólt rá az apja.
Belül kuncogtam magamban, HyunJin szigorúsága miatt. – De apa…
- Ne nyafogj! Egyél! Hozzá kell szoknod.
Sóhajtott, aztán tovább ette anyám isteni ebédjét. Elpusztított mindenki, mindent a tányérjáról, s kivonultunk a nappaliba.
- Jaj, beszélgessünk egy kicsit. Mesélj ________, milyen volt Franciaország? – ült apám le a karosszékébe.
- Hát, uhm. Nagyon jó – adja a tömör választ.
- Bővebben? Milyen iskolába jártál, mit csináltál? – halmozták kérdéssel.
- Egy elég neves francia egyetemre jártam, mellette koreaiul tanultam, hogy ne felejtsem el a nyelvet. Balettoztam, és anyám modellje voltam.
- Melanie modellje? – pislogott Dami rá.
- Igen, egy ruhakollekciót kellett bemutatnom, persze mindig vitáztunk.
- Miért? – anya kérdezett rá.
- Mert szeretem a gyors kajákat – mosolyodott el. – És titokban azt ettem, ami azt jelentette, hogy anya… kiakadt.
- Ne felejtsd el az se, hogy állandóan ütött – szólaltam meg hirtelen. Anyáék kikerekedett szemekkel néztek ránk.
- Ezt… nem mondod komolyan – hüledezett anyám. – Mit képzel magáról az a nő? Annyira örülök, hogy végre megszabadultál tőle kicsikém – simogatta meg Jagiya arcát.
- Én hozzá szoktam, hogy mindenért kaptam, amikor lázadtam ellene, akkor bezárt a szobámba, sokszor kaját nem adott – az ujjait nézte, s nagyon zavarban volt.
- Kicsikém, ha bármi segítségre van szükséged, nyugodtan gyere át, én mindig itthon vagyok – mosolygott rá anyukám.
Mindenről beszélgettünk, a munkásságomról, arról, hogy egy csomó koncert áll még előttem a világ különböző részein.
- Jiyong, mutasd meg neki a szobád – kuncogott apa.
- Gyere – álltam fel, s Jagiya felé nyújtottam kezem. Félénken belekapaszkodott, majd feljött velem az emeletre.
- Nagyon rég voltam itt – suttogta zavartan.
- Hidd el én is. De szerintem visszaköltözök a házamból ide.
- Van házad?
- Csak egy harmadik emeleti lakás a Han folyó partján.
- Jó lehet – nézegette a képeket a falakon.
- Ha szeretnéd, elviszlek oda, megmutatom neked Szöult – mosolyogtam kedvesen, aztán bementünk a szobámba.
A falamon amerikai rapperek poszterei voltak, képek _______-val/vel, Damival és a szüleimmel. Vendégem lassan körül nézett. – Gondoltad valaha is, hogy te leszel valakinek a példaképe? – kérdezte, miközben nézegette a képeket.
- Az igazat megvallva, sosem gondoltam rá. 2009-ben kezdett derengeni, amikor szólóztam. És fogok megint majd – mosolyodtam el.
- Jiyong.
- Hm?
- Te, miért nem vagy mindig ilyen?
- Milyen? – néztem értetlenül rá.
Hirtelen magához ölelt, s bújt. – Ilyen szeretni való és aranyos – motyogta mellkasomba.