39. Szobafestés

Te szemszöged:


Minden olyan hirtelen történt, egyszer csak elragadtak az érzelmek. Ellenkezni akartam vele, de nem ment. Hullámvölgyben vannak az érzelmeim. Bármennyire is akartam távol tartani magam tőle, nem ment. Szükségem volt Jiyongra, szükségem volt arra, hogy támogasson. Ahogy kimondtam a szavakat, éreztem, ahogy megfeszülnek körülöttem karjai.
- Nem vagyok aranyos – suttogta, miközben állát a fejemre tette.
- De az vagy! Nem tudok tőled szabadulni – suttogtam lemondóan.
- Akarta bárki is, hogy megszabadulj tőlem?
- Én. Én akartam, de nem megy. Nem akarok.
- Mondd Jagiya, szeretsz engem? – ujjai állam alá csúsztak, lassan megemelte a fejem. – Mondd a szemembe.
Megolvadtam, mintha a szívemet melengette volna nézése. Szólásra nyitottam a szám, de csak egy nagy levegőt vettem.
- Kicsi ______, hallani szeretném, kérlek – óh már kérlel.
- I-igen, még mindig – próbáltam elfordítani fejem, de nem ment.
Ujjaival fogta az állam, húsos, nedves párnáival gyengéden feltérképezte ajkaimat. Egy pillanat alatt engedtem neki, karjaimat átfontam nyaka körül, s én kezdeményeztem azt, hogy a nyelvét is használja. Arcomnál éreztem apró borostáját, ismét a testem úgy reagált, mintha csak az övé lenne. Vonzott magához, amennyire csak tudott. Egyik pillanatban az ölébe ugrottam, ő pedig a fenekem alatt kulcsolta össze kezeit. Óvatosan az ágyára fektetett, ami igaz egy személyes volt, de ahogy a lábaim közé feküdt, kényelmesen elfértünk. Úgy falta ajkaimat, mintha nem lenne holnap, vagy mintha el akarnék szökni. Rózsaszín tincseit túrtam, keze a felsőm alatt kutatott.
- Annyira észvesztően gyönyörű vagy ______ - suttogta az ajkaimba.
Kuncogni kezdtem, s átkaroltam a nyakát. Ekkor Dami rontott ránk, Ji pedig a földre borult a hirtelen eltávolodástól.
- Öhm megzavartam valamit? – alig bírta a nevetését visszatartani.
- Áh, nem. Mi az? – állt fel az öccse.
- Csak… Hyunsuk látni akar a cégnél, nagyon zabos volt a telefonban.
- Óh basszus. Ne haragudj Jagiya, de mennem kell – pillantott rám.
- Csak nyugodtan – álltam fel én is, majd velük mentem le.
Jiyong viszonylag elég hamar elköszönt mindenkitől, s már rohant is be a belvárosba. Mi még beszélgettünk a szüleivel, aztán később haza mentünk mi is.
- Nekem mennem kell dolgozni _______. Szeretnél valamerre menni? – kötötte nyakkendőjét apa.
- Nem. A szobámat csinálom szerintem.
- Biztos meg leszel?
- Tuti, ne aggódj már – mosolyodtam el.
- Helyes, vigyázz magadra. Majd éjjel jövök – nyomott egy puszit a homlokomra, aztán ment is.
Felsétáltam a habcsók szobámba, aztán körül néztem. Hányinger ez a szín. Lent láttam nagy dobozokat, így azokat felvittem, s belepakoltam mindent. A parafatáblát is levittem, levettem a képeket, a függönyt és természetesen minden mást, amit találtam a dobozba tettem. Szerencsémre nem volt nehéz a szekrény az üressége miatt és az ágy sem, így a szoba közepén toltam össze egy kupacba, erre húztam rá a védőfóliát.
- Kopp-kopp – hallottam meg mögülem egy hangot.
- Jézusom – mentem oda hozzá. – Te hogy kerülsz ide?
- Visszajöttem, úgy látom nagy munkában vagy. Segíthetek? – gyűrte a fülem mögé a hajam aztán nyomott egy csókot az ajkaimra.
- Háááát…- húztam el direkt, majd elnevettem magam. – Naná hogy segíthetsz. De!
- De?
- Váltó ruha? Nem akarom, hogy összefestékezd magad.
- Akkor várj meg! Gyorsan átugrom – mászott ki az ablakomon, át az ő szobájába, ahol még mindig nyitva volt az ablak.
Csak a fejem csóváltam mosolyogva, aztán rájöttem, hogy a bútorokat akár ki is vihetném majd Jiyonggal. Tíz perc elteltével gyerekkori barátom már bent is volt egy kinyúlt pólóban és egy rövidnadrágban.
- Megfelelek kegyednek? – mosolygott gyerekesen. Rápillantottam, s kuncogni kezdtem. Viccesen nézett ki két béka lábbal, idiótán tartva a pólóját.
- Csini – tört ki a nevetés belőlem. Egyszer csak elindult felém, s a vattacukor falamnak nyomott.
- Ne tudd meg, mit művelnék most veled – suttogta a fülembe. Hajába markoltam a tarkójánál, kicsit meghúztam, mire felmorrant.
- Hallani akarom, mit művelnél? – húztam az agyát.
- Arccal a falnak nyomnálak, és jól megdugnálak – mormogta.
Nevetni kezdtem, majd eltoltam magamtól. – Szerintem kezdjük el kivinni a cuccokat a folyosóra. És ha jó kisfiú leszel, talán kapsz valamit – cukkoltam.
- Jó… Mit vigyünk először? – engedett el.
- Szerintem az ágyat, az van a legközelebb az ajtóhoz – húztam le a fóliát.
- El fogod bírni?
- Párizsban egyedül rendeztem be a szobám, mármint a bútorok ide-oda húzgálását egyedül csináltam – álltam az ágyhoz, hogy meg tudjam emelni, Ji a másik oldalra.
Lassan sikerült megemelnünk azt az iszonyú nehéz ágyat. Valószínűleg el fogom adni, nincs szükségem gyerek ágyra, ami kényelmetlen.
- Ide tegyük – irányítottam őt, majd letettük. – Nem tudod kinek lehetne eladni ezt az ágyat és a szekrényt?
- Hm, eladományozhatnád. Szoktak lenni ilyen gyűjtő autók.
- Tényleg?
- Nem, csak viccelek – nevetett, én pedig meglöktem.
- Gyökér! Komolyan segíts már!
Elővette a telefonját és telefonálni kezdett. Kicsit távolabb ment, így végig néztem őt. Borostás arc, kócos rózsaszín tincsek, egy bő póló, rövidnadrág, béka lábak. Na, jó hazudtam, azok a béka lábak istenien izmosak voltak, talán még kedvem lett volna végig tapizni őket. Annyira belemerültem a nézésébe és elemzésébe, hogy hirtelen az ágyra lökött.
- Mit nézel Jagi? – vigyorgott.
- Öh elgondolkoztam. Mire jutottál?
- Fél óra és jönnek a bútorokért. El van adományozva – mosolygott.
Felpattantam, majd a nyakába ugrottam. – Mondtam már, hogy imádlak? – nevettem.
- Hát, így még nem.
- Nem is gondoltam komolyan. Amúgy tetszik a borostád – nyakába kuncogtam.
Megdörzsölte az állát, aztán lassan végig húzta a vállamon. – Ez csikis ne már – nevettem.
- Te mondtad, hogy tetszik.
- Igen, mert férfiassá tesz.
- Miért? Nőiesnek nézek ki szőr nélkül? – engedett el, és csak nézett rám.
Nevetni kezdtem és bólogattam. – Igen, kislány vagy – erre felém jött, az ölébe kapott, s a folyosón a falnak nyomott.
Ajkaival betámadta a nyakam, torkom. Éreztem, ahogy az arcán lévő apró szőrszálak karcolják a bőröm. Jól eső sóhaj hagyta el a számat, amikor megéreztem nyelvét.
- Jih, neh… - túrtam a haját.
Egy morgással elszakadt, aztán letett. – Megjött az autó – ment le ajtót nyitni, aztán minden bútoromat elvitték. – Megfelel a kis hölgynek az üres szoba?
- Hm, igen.
- És hol fogunk aludni?
- Fogunk? – pislogtam rá.
- Igen, fogunk. Holnap csak délután kell mennem dolgozni, miattad jöttem vissza.
Arcom kipirult, s hozzábújtam. – Te a földön, én a kanapén – csíptem az oldalába.
- Te boszi! Áh, ez fájt – nyomott egy csókot az ajkaimra. Nyelve mohón játszott az enyémmel, alig akartam elszakadni, de végül muszáj volt.
- Kezdjünk neki a festésnek. A nappaliban azt hiszem a kanapé kihúzható.
- Rendben – mosolygott rám, aztán előhoztuk a festékeket, s a rózsaszín falaktól hamarosan megszabadultunk.